Blog-mondanivalóm őssejtje a következő szöveg.
Ez akkor született, amikor először voltam olyannyira biztos benne, hogy szeretném, hogy le is írtam, amit ide szánok. de föltenni még nem mertem :)
Határaim megtapasztalása
2006. június 10. Ez a hét – munka vagy nem munka – nem szól másról, mint arról, hogy megtapasztaljam a határaimat. Például. Utazási tűrőképesség, vagyis annak élménye, hogy nem bírok sokáig minden nap reggel hat körül fölülni egy intercityre (ahol 20 kilométerenként elmondanak három nyelven egy kedvesen ostoba – ostobán kedves szöveget, és a fűtés helyett a légkondi megy és aki azt mondja, hogy kényelmesek az ülései, az hazudik) és elutazni négy órányira, majd két óra ottlét és interjúzás után visszautazni újabb négy órát, mert a harmadik ilyen nap után már hajlamos vagyok összekavarodni, hogy most melyik városban is vagyok épp, és mert a második nap reggelén már nem akarnak működni a mozgásszerveim és még sok minden más miatt sem.
Tömeg-tűrési képességem határai, vagyis hogy a legrosszabb, ami egy közepesen tömött tömegközlekedési eszközön történhet, hogy egy idegen ember teljes hátsó testfelülete érintkezik az én teljes hátsó testfelületemmel. Ez esemény bekövetkezése oly mértékű agressziót hoz elő belőlem, hogy leállok kötözködni egy nénivel, aki két megálló között közli, hogy leszállna, vagy képes leszek egy kopott műkörmű, felnyithatós mobiltelefonját átlátszó műanyag tokban őrző, vastag aranyláncon nagy aranykeresztet viselő szőke utastársra azt gondolni, hogy ssszánalmas.
Meteorológiai készségeim alsó korlátai, amelyek igencsak a béka segge felé konvergálnak. Nevezetesen, hogy hajnali ötkor képtelen vagyok megbecsülni, hogy aznap délután pl. Hódmezővásárhelyen vagy Debrecenben mennyire fog zuhogni az eső vagy lesz-e 8 fok ezen a júniusi délelőttön, ami egyrészt normális, másrészt pedig kellemetlen, tekintve, hogy nagy és komoly megfázásokat meg éjszakai köhögőrohamokat tud okozni mindez. Perszepersze, rádiót kéne hallgatni, vagy vinni még egy pulcsit.
S hogy legyen pozitív is: a fogyatékossággal kapcsolatos idegenkedésem és tehetetlenségem csökkenése. Vagyis, hogy nem okoz viszolygást, amikor x iskola lakóotthonának ötéves kislány lakója életünk első találkozása alkalmával odarohan és szorosan átölel, vagy kézen fogva körbevezet új otthonukon, hanem egyszerűen csak megsimogatom a buksiját és megmondom, hogy hívnak, ha kérdi.
Az élet csupa határ-tapasztalat. Kárpátalján is magyarok élnek, meg Szlovákiában is élnek magyarok, és amikor a kárpátaljai magyar el akar menni a szlovákiai magyar esküvőjére, akkor vízum kell neki. És még az is lehet, hogy nem kap.
Vannak dolgok és vannak emberek, amiket nem tudok megváltoztatni, még akkor se, ha esetleg diplomásan okos vagyok adott tárgykörben. Az elfogadás tudomány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?