Zsebrádió

Mindig is foglalkoztatott, hogy amikor minden reggel azonos időpontban, minden alkalommal ugyanazon az útvonalon, ugyanazokkal a járművekkel végigrobogok a városon, vajon ugyanazokkal az arcokkal találkozom-e a tömegben, akik hasonló módon járják mókuskerekük reggeli útvonalát.

Ma reggel ez irányú feltételezéseim beigazolódtak, nem is akármilyen módon.

Tegnap reggel, a kilences busz békés zötykölődésében vettem észre, hogy felszállt egy bácsi, és valamit tart a füléhez, ami túl nagy, hogy mobiltelefon legyen, még hordozható vezetékesnek is nagy, azt meg különben is, miért vinné magával akárhová… Láss csodát, egy igazi, régi vágású zsebrádió volt.

Két dolgon el is kezdtem gyönyörködni rögtön: az egyik, hogy azt mondják, a fül az egyetlen olyan testrészünk, amelyik életünk végéig folyamatosan nő - jelen véletlen minta alapján úgy tűnik, valóban. A másik, hogy a rádiósempéháromlejátszós mobiltelefonok és az smsben érkező legfrissebb hírek korában még van ember, aki utazás közben egy ilyen kis kütyüt duruzsoltat a fülébe, hogy ne maradjon ki a világegyetem pörgéséből.

Ma reggel, amikor a zebrán átkelve épp a fentebb megfogalmazott kérdéseken gondolkodva kezdtem el figyelni a körülöttem elhaladókat, majd felszálltam a buszra, ismét mellém szegődött ő is. Megörültem neki, mellém ült. A buszvezető üvegkalitkájának tükrében figyeltem, gondolkodtam, ki lehet, hová tart, mit hallgat. Híreket hallgatott, nem volt túl kedves az arca, egy megállóban szálltunk le, de aztán a minden reggeli elkésős sietségemben nem volt türelmem az ő sebességét megtartva követni, hogy megtudjam, hová tart…