Ójaj, hát azt egész lehetetlen leírni, hogy ez micsoda. Induljunk ki onnan, hogy van ez a bizonyos, többször emlegetett pszichodráma. Csoportos önismereti módszer. Az év tíz hónapján egy-egy napot együtt töltünk, eljátsszunk élethelyzeteket, krízist, változást, szorongást, szerelmet, boldogságot, születést, szakítást. Megtörtént vagy meg nem történt beszélgetéseket, vágyott vagy valós kapcsolatokat, űrt, hiányt, többletet, bármit, ami az életünkben elöl van.
Aztán az év végén elérkezik egy hatnapos intenzív együttlét, ami - még a vártnál is sokkal inkább, vagy talán inkább sokkal máshogy, világfelforgatás. A szó legjobb értelmében.
Itt megtörténik, hogy a kérdésedre, amire figyelni szeretnél, besétálnak a válaszok, vagy legalábbis azok a helyzetek, amelyek egy-egy választ hordoznak. Szerepeken, mások kapcsolatainak a megjelenítésén keresztül: arra hívnak meg mások, ami neked a legfontosabb. Egészen hihetetlen.
Ja igen, nekem miről szólt.
Többek között arról, hogy egy év erőlködés és gondolkodás után egyszer csak kikapcsolt az agyam, hogy a sok-sok agyalás helyett végre beengedjem az élményeket.
Aztán még arról is, hogy sok, nagyon sok mindent megengedhetek magamnak,
hogy kipróbálhatok olyan szerepeket, ami sose voltam és sose leszek, de bennem él, és egy apró rész kell belőle, hogy az lehessek, aki vagyok.
Szépségről, nőiségről, bűntudatról, bátorságról, határfeszegetésről, figyelemről, jelekről, felelősségről, közös felelősségről, bizalomról és játékról.
Világtól elvonulás (amibe azért vicces módon egy-két napra bekéredzkedett Demjén Rózsi, a Bikini, egy utcabál és egy aszfaltrajzverseny), magunkra figyelés, Isten sajátságos, alig észrevehető, de mindent megtartó, finom és befogadó jelenléte.
hát, ennyit bírok most leírni, minden igyekezetemmel a közérthetőségre törekedve, de amúgy meg azt mondom, menjetek és próbáljátok ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?