kritikán alul maradva

Feltettem ma magamnak a kérdést, hogy rosszul viselem-e a kritikát. Még nem találom rá a jó választ, de a kétség önmagában van akkora, hogy érdemes legyen ideírni.
Volt egyszer egy folyóirat-alapítás, lánglelkű főszerkesztő barátunk, az a típus, akire nem lehet haragudni, úgy gondolta idén nyáron, beteljesíti egyik álmát. És lőn.
Aztán ma estére rendezett egy lapbemutatót. Az, hogy ki volt ott és ki nem, nem is érdekes.
Többnyire jószándékú emberek többnyire vattacukor-megfogalmazásban kedveskén méltatták a lap amatőr, ámde lelkes voltát satöbbi.
Mindezek nem is érintettek sehogy, leginkább a rászánt időt sajnáltam.
Mígnem jött a kiadó nagyasszonya, Nyolckötetes Mesekönyvíró Mária, aki szintén néhány kedves mondattal rukkolt elő, köztük a következővel: "Nagyon örültem neki például, hogy felfedezték Feldmárt, aki alapvetűen egy letűnőben lévő generáció képviselője, de úgy látszik, korosztálytól függetlenül blablabla".
Nostehát hogy hol itt a kritika? Hogy valójában van-e vagy nincs, azt nem tudom, de az én lelkem ezt imígyen fordította: "milyen bájos, ahogy ez a lelkendező kislány rácsodálkozik az öreg Feldmárra, aki számunkra, a vagyány rendszerváltó értelmiségiek számára már rég a kinőtt ruha kategóriájába tartozik, nadehát hadd örüljön ő is, az mindenkinek kijár korosztálytól függetlenül, nemde..."
Szóval ez egészen meghatározó volt. De mindegy, végülis minél naivabb és tudatlanabb vagyok, annál nagyobb a világ előttem álló, felfedezésre váró része.