Alessandro

Alessandro Bariccoról már régen akartam írni. Egy életértelmetlen sorsközösséget ízlelgető telefonbeszélgetésből fakadt sms-ajánlással kezdődött a kapcsolatunk: "Alessandro Baricco: Selyem. Szépen szomorú, az elszalsztottságról mindent elmondó gyönyörűség".
Igen, a Selyem olvasása olyan volt, mint amikor egy kellemes ital minden kortya gyógyító simogatás a léleknek. Egyszerre tesz falánkul kíváncsivá, de már ugyanabban a pillanatban érzed a bőrödön azt is, hogy vigyázni kell nagyon, mert minél hamarabb érsz egy-egy mondat végére, annál rövidebb ideig tart az élmény. Persze mondatok, szavak dédelgetése, ringatása lehetséges akár perceken át is, és mellesleg közben, épp a szavak szépségének köszönhetően, szerethetővé válik a világ körülötted. Mondják sokan, hogy Baricco úgy ír, mintha előbb megírna egy könyvet sokezer mondatban, aztán fogja, végigolvassa, meghúzza. Majd még egyszer, és még egyszer, míg olyan sűrűvé tömörül soraiban a mondanivaló, hogy néhol egy írásjel is egy egész világot rejt magában. Van, hogy csupán egy mozdulattal jellemez valakit, de azzal az illető egész életét megmutatja.
A Selyem után, én mohó, szerettem volna még egy "ugyanilyet", persze beleszerettem Bariccóba teljesen. A virtuális olvasóközönség a Történetet ajánlotta mint a szerző legjobbját, nekiveselkedtem hát.
Nem egy könnyű olvasmány, meg kell hagyni. A nyelvezete ugyanúgy gyönyörűséges, el lehet merülni akár csak a szavakban, de a történet sok figyelmet igényel. Legalábbis az eleje. Viszont igazuk van azoknak, akik szerint irodalmi bravúr a mű, elképesztő, hogy hány különböző karakter hány különböző szemszögéből tudja bemutatni ugyanazt, hogy hogyan varázsolja el az olvasót - a főszereplőt körülvevő aranypor igazából a szerző aranypora, ami egy idő után burokként veszi körül azt is, aki a könyvet kézbe fogja.
Meg kell érte küzdeni, de érdemes. Elképesztő, hogy hogyan tud ez a férfi annyi különböző hangon, érett orosz nagyasszony, tizenéves, magát kereső, érzelmileg túlfűtött csitri, szellemi fogyatékos ifjú, világmegváltó terveket szövő férfi, háborút járt hadnagy és ezer más szereplő hangján szólni, és váltani ezek között egy pillanat alatt. És emellett olyan sok életszagú történelem van benne, ami általában nem szokott magával ragadni, de itt bájos, legfőképp azért, mert nem tudni, hogy hol vannak a valóság és a fikció határai.
Ritkán olvasom csak el a könyvek végén található jegyzeteket és ritkán szólítom magamban keresztnevükön a nagy írókat, akiket olvasok. A Történet után mindkettőt megtettem, hiszen a szerelmem még erősebb lett a könyv utolsó lapjain bemutatkozó, hús-vér Alessandróhoz.
Próbálnék keresni mindkét könyvben néhány erőteljes mondatot, de nem megy, kontextusukból kiragadva elvesztik erejüket. Csak egészben, mindenképp.