Hát, ennek a bejegyzésnek a címe három nappal ezelőtt még az lett volna, hogy "Alakul". És el akartam mesélni benne mindenféle szépséget, ami alakul körülöttem/körülöttünk.
Hosszan szólt volna felvidéki szervezetalapító előrelépéseinkről, amelyek olyan munka-élményt nyújtanak, mint még kevés más helyen adatott meg (alázatban, elköteleződésben, projekt-szemléletben, tiszta keretekben). Mesélt volna alakuló női közösségről, amely egész konkrétan az életünkről szól, annak minden szép és nehéz oldalával, ahol lehet olvasni, gondolkodni, megkérdőjelezni, elgyengülni, megerősíteni és amely olyan biztonságot képez az emberlánya körül, mint egy magzatburok.
Tán még alakuló életrendezésről is szólt volna, bár ebben nem vagyok még biztos, mindenesetre szóba került volna benne, hogy a szokottmód lehetetlenül túlzsúfolt mindennapokat valami olyan derű veszi körül, hogy még a hóeséssel beköszöntő télnek is lehet tőle örülni, amikor a ropogó hórétegre lépek ki a sokat emlegetett álom-albérlet erkélyére.
És így tovább.
Viszont
szerda környékén beköszöntött az előérzeteim szerint valahavolt legkeményebb vizsgaidőszak, a doktori szigorlat meghirdettetésével (egy hónappal korábbra, mint számítottuk).
Mindez egyszerre hozza a lehetetlen megcsinálni és a lehetetlen, hogy most se csináljuk meg érzését, a folyamatos fizikai érzetekkel járó nyomasztást, a mérhetetlen fáradtságérzetet (már előre), hogy csak egy nagy bögre forró gyömbéres kakaóval lehet túlélni a reggeleket és le kell mondani mindenféle szeretetteljes esti programokat.
Az, hogy az írási intenzitásomra milyen következményekkel jár ez a dolog, nem lehet még tudni, a két szélsőség jöhet szóba valószínűleg. Mindenesetre új korszak kezdődik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?