végre szépirodalom

Kevés olyan könyv van, még a legkedvesebb kedvencek között is alig akad, amit kétszer végig tudok olvasni.
A lovak a ködbent mégis. Talán mert mindkétszer nagyon szeretett ember nyomta a kezembe - "ezt nagyon szeretni fogod" felkiáltással.
Másodszorra is ugyanolyan ízes, magával ragadó, életből kikapcsoló, megborzongató, mint először. Igazából nem is emlékeztem a történetre, csak az üvegtetejű lakás képe maradt meg, amelynek a közepén elhelyezkedő fürdőkádjából egyenesen a felhőket, csillagokat bűvölheti az ember, és amelynek a létezéséről Balázzsal, aki a könyvet elsőre a kezembe adta, szentül meg voltunk győződve és úgy mászkáltunk égbe emelt fejjel Budapest utcáin, hogy azt kerestük, vajon hol lehet.

Kevés író van, akinek mindent elhiszek. Száraz Miklós György ilyen. Pedig így másodjára, az olvasások szünetében nagyon sokat töprengek azon, hogy tudhat egy apám-korabeli, budapesti író minden szavával úgy érezni, gondolkodni, mintha egy korombeli felvidéki lány lenne. (Egyetlen hibát találtam benne, kedvesek, akik olvastátok, lehet pályázni, hogy mi lehet az. Egy kifejezésről van szó, amit minálunk sosem használnak, én is csak egy éve tudom, hogy mit jelent)
Felvidéki magyar kislány budapesten - vonatkozásban legutoljára Tisza Kata Magyar pszichójánál éreztem ennyi összecsengést önmagammal.
Most még annál is sokrétűbb az élmény - csomó dologban arról ír, amit és ahogy én is éreznék, érzek - magyarságról, budapestbe csöppenésről, régen halott szeretteiről, tárgyakhoz való viszonyáról, az élet apró szépségeiről.
És csomó dologban úgy és olyat ír, ami lenni szeretnék. Bátorságban, kalandvágyban és még sok minden másban is.
Gyönyörűen csapong múlt, jelen és jövő között, allűrök nélkül köti össze ezeket a váltásokat, megkínál a jövővel, de nem feszíti túl a kiváncsivá tevés húrját, és ami nagyon fontos: szereti és megszeretteti az összes szereplőjét. Valahogy így szeretném majd megrajzolni én is az enyémeket.
Az már csak hab a tortán, hogy egy nap különbséggel születtünk, a főhősnő meg én.
És nagyon markáns élmény az első olyan pont, amikor belécsap az olvasóba a felismerés, hogy ennek vége lesz egyszer. És onnantól jön a szent önmegtartóztatás, nem habzsolom, csak olvasom, ünnepi lélekkel.

Már csak egy bibi van. A könyv nem kapható seholse. Elfogyott.
Lefénymásolni szürreális.
Ha elég bátor leszek, ellopom valamelyik könyvtárból. Az úgysem bűn, mondta nekem egyszer két katolikus irodalmár, az ő szavukban csak nem kételkedem.