"a mi lett volna, ha" - körök biztosan az öregedés jelei. mármint komolyan elkezdeni visszajátszani az élet történéseit és keresgélni, hogy ha akkor ott nem azt, amit, akkor merre mentem volna és mi lenne most teljesen más/jobb/rosszabb/könnyebb/nehezebb.
persze ezeknek nincs is sok értelme.
aztán van a másik verzió, a huszárvágásos életfordulat egy leszúrt dupla rittbergerrel - ehhez szintén sok-sok bátorság és főleg belső szabadság kell.
és mindezeket nem azért írom, mert tudnék valamit tutit (hanem azért, mert némely olvasók követelik az újabb írást, köszönet érte)
nostehát az
mindezek mellé azért ideteszek némi tutimondást is, főleg mert nem tőlem származik, hanem egészen véletlenül ajánlotta valaki egy egészen más téma kapcsán.
Szóval Müller Péter írja a változás kapcsán ezeket:
Aszkézis.
Van ebben a szóban valami riasztó, pedig nem öngyötrést jelent, hanem gyakorlatot. Gyakorlást. Gyakran megismételt cselekvést.
A dolog így áll: van egy vágyad és szeretnéd, hogy valóra váljon. Egy jó gondolatod és szeretnéd megvalósítani. Meg akarsz változni, mondjuk, vagy át akarod formálni az egész életedet. Szebbé tenni. Ez már nagy mutatvány, ritkán sikerül – de nem lehetetlen.
Amíg mindez csak reménység, még nem a tied.
A megvalósítás útja a gyakorlás.
Reggel, délben, este. És másnap reggel, délben és este. És így tovább egész héten, egész hónapban, egész évben.
Egész életedben.
Először nehéz, mert a gyakorlatra „nem állt rá” sem tested, sem lelked.
Erőt kell venned magadon.
Később a gyakran megismételt cselekvések lassan - nagyon lassan - elkezdenek szokássá változni.
A szokás már megkönnyíti a gyakorlatozást, mert megtanítottad testedet - lelkedet arra , hogy odaadja magát a rendszeres munkának. Már nincs benned tiltakozás és lázadás.
És főleg lustaság - azaz egy benső nem akarás.
Csinálod nap mint nap azt a valamit, aminek eredményében először csak bizakodsz. A szokás vezet, egyenlőre még sikertelenül, gyakran kudarcokkal, de néha - néha már kifejezett jóérzéssel, amit az öröm ad, hogy megtanultad legyőzni magadat...
Szinte naponta nézegettem a blogot, hogy mikor érkezik már újabb bejegyzés.
VálaszTörlésMost meg a megjegyzés is csak úgy kiszalad belőlem. Nem akarok tutimondó lenni, nem is vagyok az, csak szeretnék egy másik oldalt, az enyémet betenni.
Nekem egy másik okos gondolatat juttatott eszembe az írásod:
"Istenem, adj lelki békét, annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget."
Amikor felteszem azt a kérdést, hogy mi lett volna ha, akkor jobbára olyan vágyak kerülnek felszínre, aminek a realitását akkor nem mértem fel, és amiket ezért nem engedem el idejében. Ezek már sokszor nem is igazi, tenni-akarok-értük-vágyak, csak a a régi vágyakozás emlékei.
VálaszTörlésValamikor a 18. század végén a nosztalgizálás mentális betegségnek számított, na persze ennek én föként abban látom az okát, hogy az új politikai rendek által elsöpört régiek emléke csak úgy volt igazán hatékonyan kiirtható, ha megbélyegezték valamiképpen, tehát ilyentén nem annyira releváns a meghatározás.
Azonban abból a szempontból igenis idevág a dolog, hogy a fel nem ismert nosztalgiát néha hajlamos vagyok valós vágynak értelmezni, holott az életem azóta számtalan fordulatot vett már, és persze akkor frusztrálnak a be nem teljesedett vágyak. Aztán ez eltart egészen addig a pontig, amikor a homlokomra csapok, és azt mondom, hogy te jó ég, hát ez már régen nem is érdekel!
Belsö szabadság és nem kevés bátorság nem csak ahhoz kell, hogy egy ledületes rohammal hirtelen kutyából szalonnává váljak, hanem hogy megengedjem azt a luxust magamnak, hogy maradok egy picit a figyelö perspektívában, olyannak, ami voltam, és ellenállok picit az árnak, mint azok a halak, amik szemben úsznak a folyóval, látszólag nem haladnak úgyan sehova, de rengeteg minden jön szembe velük, amiböl kicsipegetik a nekik tetszö dolgokat.
A mozgás, Krisztám, - ahogy a változás is - bizony viszonylagos.