Most hogy érzi magát?

Látta a mentőt bekanyarodni már a sarkon.
Biztos valaki rosszul lett a vonaton - gondolta.
Sietett. Mostanában azzal játszott, hogy olyan esetekben, amikor nem tudta befolyásolni a haladási sebességét, nem nézte meg az órát (minek, ha úgysem tud változtatni az idő menetén), majd a végén kiderül.

- MOST HOGY ÉRZI MAGÁT? - hallotta halkan, mégis erőteljesen.
Ahogy jobbra nézett, látta, hogy a mentők egy idősebb, nagy darab asszonyt látnak el, aki a lépcsőn ül. Mindkét térde bekötve, épp fejezik be a kötést. Rengeteg vér mindenütt.
Az asszony mosolygott. Arcán béke és felszabadultság, mint akinek egy pillanat alatt kivették a kezéből saját sorsa irányításának terhes felelősségét. Ebben a pillanatban nem számít, hogy elment az a vonat, amire futott felfelé a lépcsőn és nem számít, mikor jön másik, hiszen azt sem tudja, mi történik vele a következő pillanatban, vagy hogy fel tud-e állni egyáltalán.


- MOST HOGY ÉRZI MAGÁT? - hallotta halkan, mégis erőteljesen.
Ahogy balra nézett, látta, hogy a vonatja épp most indul el. Lekéste. Egyetemi évei alatt, és azóta sem, soha nem késett le vonatot. Ha már így kérdik, kissé dühösnek érezte magát, de alapjában véve még mindig átjárta az a buddhista nyugalom, aminek eredményeként az óráját sem nézte mostanában. Elment, hát elment, itt van egy ajándék plusz óra, amit olvasással lehet tölteni. Visszasétált a váróterembe.

Amikor 50 perc múlva ismét felfelé lépdelt a lépcsőn, jobbra nézve látta a vértócsa maradványát, takarítás gyanánt csak egy fél vödör vizet öntöttek hozzá, hogy hígabb legyen.
Az asszonyt addigra már elvitték.

Amikor pedig felszállt a vonatra és meglátta B-t, végleg megnyugodott, hogy semmi sincs véletlen.