Bének, Gorálnak és a többi nagy-fagyis barátocskának
Szóval az elmúlt években lecsúszott már egy-két gombóc a torkunkon. Országszerte meg Budapest-szerte is. Kipróbáltunk és emeltünk magasba mindenféle trendi helyeket, kézműves, magyartermék, kreatív elnevezésű, kreatív ízű és hasonlók alapon. De ez felülmúlhatatlan.
Nem tudom pontosan, mióta van ott és mióta nem vettük észre, a közeli nagy-színes árnyékában,
mindenesetre szombaton, véletlenül észrevettük.
Pedig a szemünk már alig veszi észre az "olasz kézműves" szót, annyira rá van már állva a "magyar kézművesre" (várjuk is a matyófagyit, igen).
A hely pici, kicsi, kedves, olaszos berendezéssel, benne kedves, egyszerű, anyánknál-idősebb-nagyinál-fiatalabb néni, látja, hogy elalélunk a választéktól és hogy el sem tudjuk képzelni, a gorgonzola milyen lehet, úgyhogy kóstoltat.
Az, hogy a választék különleges, az nem meglepő a mai piacon.
De az, hogy a levendulás csoki messziről igazi levendulaillatot áraszt, és még az íze is levendulás (amellett persze, hogy százpontos csokiíze is van), az elájulás.
És nem gombóc ám a fagyi, hanem lapos, olaszos kanállal vagyon adagolva (értsd: tuszkolva) a tölcsérbe bele.
Ha épp menet közben elfogy a levendulás csoki, akkor "mivel pótoljam ki?" - szól a kérdés és választhatsz bármit.
És az életben először fordul elő, hogy a három adagot alig bírjuk megenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?