szeretem a Vasmacska filmklubot, mert megmozgatja az életet komáromban, nem beszélve arról, hogy még a helyi filmkultúrát is nevelgeti, és beszélgetni
tanít húsbavágó dolgokról, időként akár még tabudöntögetően is. A Ďakujem,
dobre / Köszönöm, jól / Fine, Thanks jó film, megrázó persze, de oly mértékben
otthonosak azok a helyzetek, amelyeket megmutat, hogy szinte meg sem kottyan. Filmes
szempontból szép munka, és szocio szemszögből pedig tiszteletre méltó, alázatos és bátor kísérletezés a
féldokumentarista-jellege, a gyönyörű természetes arcok, a rendezői hozzáállás és a mélyen
megérintett színészei miatt.
és jó, hogy lehet utána beszélgetni,
kérdezni,
mesélni. és elég kevés az udvariaskodás.
hogy elhangzik az is, hogy ez a film nem a szlovák-magyar együttélésről szól. a szlovák-magyar együttélés csupán a közege, a maga legtermészetesebb módján.
amiről szól, az ennél egy kicsivel univerzálisabb.
az él-együttél-öl-hal-nyomorog-bűnhődik-büntet-bűntudatban vergődik-függőségben vergődik tengely.
és nem kapunk választ az asszimilációs kérdésekre, mint ahogy arra sem, hogy mik az "elég jó" döntések az idős szüleinkkel, tönkrement szerelmeinkkel és egymásért vállalt felelősségünkkel kapcsolatban.
szeretem a március 15-t komáromban tölteni, mert nekem a szabadságharc nem a pártpolitikai nagyotmondó-versenyről, hanem a mi kis komáromi szabadságharcunkról, meg az utcára kivonulás egyik legális lehetőségéről szól. egyfajta kisvárosi mustra is ez, valljuk be.
olyan helyzet, hogy a város teljesen körül van zárva, nem lehet kimenni, se bejönni, sem semerre közlekedni, és most már nem bátorság (hanem objektív közlekedési tényállás) kérdése, hogy elindulnak-e haza a DS és környéki barátocskák, sosem volt még (egyszer sítúrán kellet majdnem ott maradnunk a nagy hó miatt).
szeretem azokat a helyzeteket, amikor tanít az élet, hogy jobban hagyatkozzunk a passzív időre, amikor nem mi osztjuk be a dolgok menetét, a percek múlását és az egymást követő események sorrendjét, hanem az élet, a természet, a sors, a gondvidelés, vagy valamelyik ezek közül. és igen, be kel vallanom, végsősoron szeretem azokat a helyzeteket, amikor valaki végre kiveszi a kezemből a kontrollt, és nincs más dolgom, mint sodortatni magam. vagy küzdhetek is, mert a szabad akaratom változatlan, tehát annyit küzdök, amennyit akarok (nem fölösleges, mert tanulok ez által. csak nem biztos, hogy változtat a helyzeten).
és végtelenül, elmondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor a mindenféle allűrök és ál-derű nélkül, bezárt és vagy összezárt helyzetekben az élet iránti szenvedélyes szeretet lép működésbe bennünk, nem pedig a kesergés.
hogy ha már elmarad a kultúrműsor, lehozunk a padlásról és fél napon át lengetünk egy kitudja-honnan-származó nemzeti zászlót
hogy sütünk egy adag palacsintát, mert arra máskor úgysincs idő
hogy össze is veszünk persze, nem is egyszer, mert az is az élet része
és aztán mindenféle pironkodás nélkül megosztjuk a világgal, hogy igazság szerint mi nagyon élvezzük, hogy jó helyen vagyunk.
24 óra az kívül a mindennapokon,
köszönjük, élet!
kérdezni,
mesélni. és elég kevés az udvariaskodás.
hogy elhangzik az is, hogy ez a film nem a szlovák-magyar együttélésről szól. a szlovák-magyar együttélés csupán a közege, a maga legtermészetesebb módján.
amiről szól, az ennél egy kicsivel univerzálisabb.
az él-együttél-öl-hal-nyomorog-bűnhődik-büntet-bűntudatban vergődik-függőségben vergődik tengely.
és nem kapunk választ az asszimilációs kérdésekre, mint ahogy arra sem, hogy mik az "elég jó" döntések az idős szüleinkkel, tönkrement szerelmeinkkel és egymásért vállalt felelősségünkkel kapcsolatban.
szeretem a március 15-t komáromban tölteni, mert nekem a szabadságharc nem a pártpolitikai nagyotmondó-versenyről, hanem a mi kis komáromi szabadságharcunkról, meg az utcára kivonulás egyik legális lehetőségéről szól. egyfajta kisvárosi mustra is ez, valljuk be.
olyan helyzet, hogy a város teljesen körül van zárva, nem lehet kimenni, se bejönni, sem semerre közlekedni, és most már nem bátorság (hanem objektív közlekedési tényállás) kérdése, hogy elindulnak-e haza a DS és környéki barátocskák, sosem volt még (egyszer sítúrán kellet majdnem ott maradnunk a nagy hó miatt).
szeretem azokat a helyzeteket, amikor tanít az élet, hogy jobban hagyatkozzunk a passzív időre, amikor nem mi osztjuk be a dolgok menetét, a percek múlását és az egymást követő események sorrendjét, hanem az élet, a természet, a sors, a gondvidelés, vagy valamelyik ezek közül. és igen, be kel vallanom, végsősoron szeretem azokat a helyzeteket, amikor valaki végre kiveszi a kezemből a kontrollt, és nincs más dolgom, mint sodortatni magam. vagy küzdhetek is, mert a szabad akaratom változatlan, tehát annyit küzdök, amennyit akarok (nem fölösleges, mert tanulok ez által. csak nem biztos, hogy változtat a helyzeten).
és végtelenül, elmondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor a mindenféle allűrök és ál-derű nélkül, bezárt és vagy összezárt helyzetekben az élet iránti szenvedélyes szeretet lép működésbe bennünk, nem pedig a kesergés.
hogy ha már elmarad a kultúrműsor, lehozunk a padlásról és fél napon át lengetünk egy kitudja-honnan-származó nemzeti zászlót
hogy sütünk egy adag palacsintát, mert arra máskor úgysincs idő
hogy össze is veszünk persze, nem is egyszer, mert az is az élet része
és aztán mindenféle pironkodás nélkül megosztjuk a világgal, hogy igazság szerint mi nagyon élvezzük, hogy jó helyen vagyunk.
24 óra az kívül a mindennapokon,
köszönjük, élet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?