a tháliában. május elseje előestéjén. hónapokig vártunk rá, sorban álltunk jegyekért a virtuális térben, és végre sikerült!!rudolf pétert eleve szeressük, a jelenléte már önmagában garancia, hogy nem történhet túl sok művészietlenség, ahol ő van. kálloy molnár pétert nem ismertük mindezidáig nagyon (de lehet, hogy ha kettőjük közül választani kéne, most azt mondanám, hogy ő volt a jobb). és ha még gerendás péter is bejön ígyvagyúgy a képbe, az már több, mint szép.
sokszereplős darab, amerikai-ír filmes történet, amit a két fent említett úriember játszik végig nulla darab tárgyi eszköz segítségével (na jó, ez így nem igaz, van nekik hat székük, egy kalapjuk és egy összehajtott, fehér zsebkendőjük).
régenvolt súlyosságú színházélmény. nehéz is szavakba önteni. egyszerre van jelen olykor a színen akár négy vagy öt szereplő (vagy akár egy kocsmányi statiszta), és a két színész egyetlen könnyed pördüléssel vagy néha akár anélkül képes váltani amerikai színésznőciből ír statisztába, vagy mickybácsi, az utolsó élő statisztából rendezőasszisztens-nőcibe. káprázatos.
olyan kifinomultsággal és kreativitással használják minden színészi eszközüket a lehúzott pulóverujjtól a zajkelésen keresztül a harsány mozgásokig, amit másodpercenként érdemes lenne visszanézni és tanítani.
láttam már ilyet rudolf pétertől az és rómeó és júliában, de a mostani élmény annál intenzívebb volt, mivel közvetlen közelből, kamaratérben élhettem végig a varázslatot.
a felétől kezdve minden apró ívnek a végén ott reszketett bennem az ugyemégnincsvégecsakmaximumszünetlesz-érzés, még akkor is, amikor vége lett (a tablónál, ami szintén többszereplős volt, már muszáj lett elfogadnom a tényt). és miután kiürült a nézőtér is, még mindig ott ültünk, mint amikor a film véget ér - ez meg az a félig-filmesként bennem élő, rituálé-szerű kötelességérzet volt, hogy a stáblistát végig kell ülni. tiszteletből, hogy az élmény csituljon, hogy jól rögzüljenek a képek a szívünkben, és mert jól esik maradni még, mielőtt a zord világba visszamennénk.
