ambivalenciák

Régebben sokszor jelezték vissza, hogy nem lehet érteni, amit mondok. Vagy ezért, vagy azért.
Aztán régóta nem.
Most meg megint.
úgyhogy, mivel egy igen túl-cikornyázott szöveg fog következni, álljon itt előtte egy rövid summary, mint a külföldi tudományos cikkekben:

Az elbeszélés első részében egy kedves gesztus kerül elmesélésre
A második részében pedig egy kellemetlen gesztus, amely az autóm központi zárának ki s bekapcsolgatásával előidézett hangeffektus (pity-pitty) okozta felháborodás köré szerveződik.
És ez a kettő gesztus egy este rövid 20 perce alatt egy ambivalenciává áll össze, innen a bejegyzés címe.


Készülve lelkileg a következő playback-fellépésünkre (amire nem mellesleg szeretettel várunk minden olvasót, a Jókai Napok csütörtökén, június 18-án Komáromba),
hajlamos vagyok minden történetet afelől megközelíteni, hogy hogy is lenne megjeleníthető a bizonyos technikák valamelyikével.
Nahh, hát ez a ma este elég vegytiszta képeket hozott.

mintha valami filmbe, vagy egy másik dimenzióba, vagy franc tudja hová csöppentem volna.

Óbudára megérkez, fa tövébe leparkol, autó furcsa hangokat hallat, kiszállva körbemegy megnézni, hogy történt-e valami fizikailag. Nem történt semmi.
Az út másik fele irányából furcsácska, kedvesen vöröshajú, hippifiú, kutyasétáltatva közelít.
Figyel, figyel, kérdez: Minden rendben van?
Ez már önmagában rendhagyó, hosszú, elmélyülten gondolkodós vezetés után hozzám szól egy idegen.
Hmm, igen... kösz. Ő eltávoz, mintha láthatatlanná is válna egyben, én egy kedves mosoly kíséretében föl, a lépcsőház irányába.

Második felvonás: autóban hagyott kertészeti eszközökért és fűszernövénykékért vissza.
Vadiújonnan beszerelt riasztós központi zár kinyit, csomagtartóban matat.

Messziről a következő hallik a sötét óbudai éjszakában:
Miiiii ez a zaj???!!! A mocskos, k*** riasztó, miaf***ért kell olyan hangosnak lenni... satöbbi satöbbi.
Jólöltözött, harmincas részeg ember jő, egyre közelít, a riasztóról folytat cifrán káromkodós monológot,
valamint az azt üzemeltető lubnyáról (vajon ezt a szót v-vel vagy b-vel kell-e írni, nem tudom, de régen neveztek már így, az is lehet, hogy sose).
Csak nem hagyja abba, közelít, hangosodik, mutogat,
és közben hipotéziseket fogalmaz meg mindenről:
a riasztó-használati motivációmról
a orális szokásaimról
a foglalkozásomról
az autó állapotáról
és egyéb tényezőkről, amelyek az itt és mostban hathatnak.

mögötte 30 méterrel, jó arab szokás szerint jő a feleség
azzal próbálván nyugtatni az urát,
hogy mindez azért van, mert a konfliktus középpontját képező gépezet
egy k*b** 30 évvel ezelőtti modell (a modell szót ő maga használta többrendbelileg, közben trendimód artikulálva az egyébként úgyszint részeg száját)
no mindezt végighallgatva, kivárva az ő kellő távolságukat,
de főként a súlyos muszájtól vezérelten
autó visszapitty,
újabb lavina megindít
és a hőbölgős kismadár szarkasztikus pity-putty, pity-pitty felkiáltásokkal tevé meg az út hátralevő részét az utca másik feléig,
ahol pediglen az őt utolérő asszony csúnya káromkodásokkal próbálá meg lecsitítani a kapualjban,
amely más párok hosszú búcsúcsókolózásainak szokott volt otthont adni az élet normális medrében.

ambivalens. tökéletesen ambivalens.

témák

(ami most következik, az még szerda esti termés, csak mostanra bírt ideíródni)

Valaki mondja meg, hogy a szerelem és a nem-szerelem között mi a különbség és azt hogyan lehet megtalálni

Valaki mondja meg a cicának, hogy vigye el az idő visszakapcsoló-gombját, ha már egyszer sikerült kikapcsolni, a visszakapcsolás pedig tudom, hogy annyira fájna

Valaki szabadítson ki a bal agyféltekémből, mert a napi húsz órás kattogástól porrá zúzódik az egész agyam, és kocka-életűvé alakulok

valaki
valaki
valaki



(és ami azóta lett)
Szerelembe, vagy kitudja mibe esni minden nap (másba), vagy rádöbbeni, hogy ez van, végülis nem is olyan rossz, csak nem visz előre - de hát ki mondta, hogy mindig előre kell menni...

A cica, úgy tűnik, szépen dolgozott.

A művészet kimozdít. Egy időre legalábbis.

még
még
még

aprócska pünkösdi boldogító szürrealitások

részese lenni egy meglepetés-szülinapi bulinak, a saját lakásomban, aminek sem szervezője, sem pedig ünnepeltje nem vagyok
vendégül látni hajnal felé az egyébként nem túl józan, ház első számú botrányhőse szomszédsrácot, aki csak azért jött, hogy figyelmeztessen a többi szomszéd előrelátható galádságaira
kikapcsolni teret és időt, és menni csak és kizárólag az orrunk, akarom mondani az igényeink után
szembesülni azzal, hogy vannak olvasók, akiket foglalkoztat Rácsosék sorsa és kiléte
belecsöppenni Daniel Brüll legénybúcsújába
táncolni egy magunksemhisszük szombatestében
végigcsinálni saruban és egy szál nyári cuccban a tizenöt fokos május 31-t
rádöbbenni, hogy a Wilbur öngyilkos akar lenni nem is annyira életigenlő film, ellenben közepesen világfelforgató
kertet varázsolni az erkélyből, csöpögő esőben, még mindig idő-kényszer nélkül
elmenni egy misére, ami nincs is
kioperálni a porszívóból egy kőkeményre telített porzsákot, amely egy szűkös, ámde tömör olvasztótengelyként integrálta itt töltött csaknem 10 hónapunk összes pormacskáját
kulcsot kapni a ház udvarához, és engedélyt kerti partik szervezésére...

ja igen. és megfogalmazni, hogy végleg elérkezettnek látszik az idő az igazi szépirodalom-írás megkezdésére (ha valaki tudja, hogy kell ezt, kérem, feltétlenül jelentkezzen)

jaigen2, egy kis pünkösdi boldogtalanság. ha valaki büntetni akar majd valaha az életben, vagy kínozni, zárjon be egy szobába, számlákat, csekkeket és egyéb hivatalosságokat rendezni. a gyors eredmény garantált.

na hát ezek a sokmindenek vannak.

hogy mindenki láthassa

a szün-bejelentő bejegyzésre érkezett kommentként.
és annyira, de annyira,
hogy kiteszem szépen ide - gyönyörködjetek és jajgassatok.

köszönet érte Kosztolányi Dezsőnek, de főleg Folkusnak, hogy felfedezte:

Lánc, lánc, eszterlánc,
Eszterlánci cérna
Kisleányok bús körében
Kergetőzöm én ma.
Nincs semmi aranyom,
Jobbra-balra löknek,
Körbe-körbe, egyre körbe,
Láncán kis kezöknek.
Merre menjek, szóljatok?
Hátra vagy előre.
Az erdőbe megbotoltam
Egy nagy, csúnya kőbe.
Voltam én is jó fiú,
Istenem, de régen
Csigabigát én is hívtam
Kinn a régi réten,
Verset mondtam én ám
Gilice madárra,
Magyar gyerek gyógyította,
Török gyerek vágta.
Jártam az erdőkben is
Csillagot keresve,
Aranykapun én is bújtam
És aludtam este.
Nézzetek rám, húgaim,
Éjjel most nem alszom.
Bámulom a holdvilágot,
Véres már az arcom.
Nézzetek rám, lelkeim,
A cipőm levásott.
Körmeimmel, kárörömmel
Csunya gödröt ások.
Szánjatok meg, sziveim,
Rongyos a kabátom
Szédül a lánc, szédül a tánc,
Már utam se látom.
Szeretem a láncot én,
De úgy fáj e sok lánc,
Szeretem e táncot is én,
Csakhogy ez pokoltánc.
Engedjetek innen el,
Hagyjatok magamra.
Este szépen süt a lámpám,
Este jó a kamra.
Hagyjatok szaladni még,
Tündérekbe hinni.
Fehér csészéből szeliden
Fehér tejet inni.

kiderült

Nem annyira közérdekű közlemény:

ma este lehullt a lepel: az emberi lény, aki Rácsoséknál zöld melegítőfelsőben nézi a tévét minden este
(és elképzelhető, hogy író, de lehet, hogy csak lottózik),
nem bácsi,
hanem néni.

(felállt és odalépett becsukni az erkélyajtót, fölöttébb nénis léptekkel...)

uff.