gondolat-ökológia

Az évadnyitás alapélménye: megerősíteni a tavaly mefgogalmazódott fogadalmat:

munkát még gondolatban sem viszünk haza.

Szégyen és szeretet

Egy újabb pszichodráma-tábor – utózönge. Feldmár András, Kanadában élő pszichoterapeuta Szégyen és szeretet című könyve a nyár bestof találkozásai közé sorolódik, nem várt módon átírja a világot. Vagyis inkább áthangolja a figyelmemet, megértésemet – azon kapom magam így a második olvasás közben, mintha az emberi kapcsolatok mezején minden, ami fontos, e két pólus egyike körül volna keresendő.

Két tudatállapot van, mondja Feldmár: „Az egyikben nagyon egyedül érzi magát az ember, szégyelli magát, haszontalannak tartja magát, valamilyen formában fogyatékosnak. Ebben a tudatállapotban hideg és sötét van, ebben az állapotban bujkál az ember… Ettől teljesen függetlenül van egy másik tudatállapot. Ebben úgy érezzük, meleg van, világos, nincs egyedül az ember. Ebben az állapotban nincs szeparáció, a másikban csak szeparáció van. Ebben az állapotban elengedheti magát az ember, a másikban csak feszültség van.”

A könyv nagy részében pedig arról mesél, hogyan és mi módon szégyenülünk és szégyenítünk meg, hogyan kontrollál, gátol egy-egy régi megszégyenítés, és hogyan lehet úgy együtt lenni valakivel, hogy ne kelljen megszégyenülnie, vagy akár hogy ismerhetjük meg, ha a megszégyenítés veszélyébe kerülünk. Ír születésről, halálról, élni és halni akarásról, és a bátorságról, amely segít a tudatállapotok közti átlépésben.

Nem tudom leírni jól, miért volt húsbavágóan ismerős a mondanivalójának sok része, mindenesetre beleestem abba a hibába, hogy annyira kíváncsi voltam olvasás közben, hogy mi vár még a következő oldalakon, hogy hurrikán gyorsasággal zúztam végig a sorokon, ami egy tömény élményt okozott, de keveset tudok még belőle kognitívan visszaidézni.

Ezért inkább ideteszek sorokat, kedvcsinálóként. András bácsi ugyanis mától fogva részemről kötelező irodalom.

„Leggyakrabban úgy van ez, hogy ha engem bántottak, akkor elhagytam azt a gyereket, aki én voltam. Tehát nem akarom újra érezni az ő érzéseit, elszigetelem magam attól, aki én voltam. Így meg tudom verni a gyerekemet, és meg tudom szégyeníteni a gyerekemet. Tehát a legbiztonságosabb, hogyha visszafordulok, visszamegyek oda, ahol én voltam, amikor engem bántottak, azt a kisgyereket, aki én voltam, a karomba veszem, és azt mondom, hogy mostantól kezdve nem engedem meg, hogy bárki bántson… és attól a pillanattól fogva nem leszek képes megszégyeníteni a gyerekemet.”

„… egy olyan mondat, amivel azt mondom, hogy én utálom önmagam vagy szégyellem magam magam előtt, soha nem igaz… Az ilyen mondat mindig hazugság. Miért hazudnék magamnak? … Azért, mert nem akarom tudni, nem akarok azzal foglalkozni, hogy ki utált engem. Vagy azzal nem akarok foglalkozni, hogy én kit utálok. Az, hogy én utálom magam, olyan, mintha a körmömet rágnám. Egy rövidzárlat. A körmeim és a fogaim az agresszivitásom szervei. Hogyha dühös vagyok rád, megharaplak és megkarmollak. De hogyha meg akarlak védeni önmagamtól, akkor rágom a körmeimet… Hogyha azt mondom, hogy utálom magam, akkor nincs vita. Ha azt mondom, hogy apám utál, akkor vita lesz. Vagy ha azt mondom, hogy én utálom az apámat. De ha azt mondom, hogy szégyellem magam önmagam előtt, az azért van, mert valaki megszégyenített. És ugyanazt csinálom magammal, amit valaki más csinált.”

„Amikor az ember Istennel összhangban él, akkor nincs szégyen. Akkor van szégyen, amikor elkerül Isten közeléből, amikor szeparáció van, amikor elkülönül az Istentől.”

„A meditációnak és a terápiának egy jó keveréke olyan, mint egy megváltás: az az érzés, hogy egy ember meg tud nekem bocsátani, egy ember úgy tud velem lenni, hogy érzem, előtte vagy vele nem kell szégyellnem magam.”

Ezeken kívül a születésről írott dolgai is gyönyörűségesek, ugyanebben a könyvben, csak azt már nem volt erőm begépelni, meg amúgy se érdemes kötelezők röviden mennyiséget idéznem, mert akkor már nem lesz izgi, ha elolvassátok.

száz

Közepesen kiterjedt blog-olvasói tapasztalatom azt mutatja, hogy a századik bejegyzést illik megünnepelni. Noshát, ez itt az. Ünneplés következik. Virtuális születésnapi buli.

Az van, hogy néhány hete, de lehet, hogy már néhány hónapja is van, a fejembe vettem, hogy érdekes lenne kideríteni, mégis hányan olvasnak (mert őszintén, fogalmam sincs), és leküzdve minden előzetes félelmemet és exhibicionizmussal való vívódásomat, letöltöttem egyet a mások blogjáról ismert látogatottság-számlálók közül. És ezzel véget is ért a bátor vállalkozás, mivel a html-kódokkal való bíbelődés, ami az installáláshoz kell (vagyis ahhoz, hogy tényleg számláljon is a számláló), meghaladta az ügyességemet.
Ennek eredményeként minden hét elején kapok egy weekly reportot e-mailben, ahol közlik, hogy ezen a héten sem olvasott senki, de senki. Hát ez nem túl szívderítő, mondhatom.

És akkor jutott eszembe az ötlet, hogy manuális népszámlálást fogok tartani, elvégre nem azért szociológus az emberlánya, hogy holmi bonyolult működésű ingyenesen letölthető számláló-szoftverekre kelljen hagyatkoznia.

Tehát, a játék a következő: kedves olvasók, kérlek Benneteket, hogy ha van kedvetek, a népszámlálás érdekében, ajándékozzatok meg egy válasszal az alábbiak közül, kommentben, névvel vagy név nélkül, a „Milyen gyakran olvasod ezt a blogot?” – kérdésre:

1. rendszeresen
2. hébe-hóba
3. most vagyok itt először
4. sohaseis
5. nem mondom meg
   
6. egyéb, éspedig: …

(Az első négy esetben elég bepötyögni a számot)

A legnagyobb meglepetést okozó Lelepleződő Olvasó ajándékban részesül.

Kilenc ölelés

A pszichodráma-tábor hozománya az a nagy „kínai” bölcs mondás is, hogy sose teljen el egy napunk sem kilenc ölelés nélkül.

Amikor Jerseyben bébiszitterkedtem, a sok aranyossága mellett a legmaradandóbb mondat, amit a kicsi James mondott, ennyi volt csupán: „I’m cold!!!” (fázom). Augusztusban, 30 fokban, egy szál pelusban szaladgálva a konyhában. Értetlen tekintetemre a következő magyarázat jött az egyébként nagyon okos anyukától: nem fázik, csak arra van szüksége, hogy megölelgessem. Ölbe vette, dédelgette egy kicsit. Működött.

Nem tudom, miért van, de néha én is fázom mostanában, harminc fokban, pántos felsőben, globális felmelegedésben.

A lakás-szappanopera folytatódik

Kedves Olvasók, most egy burkolt reklám következik.

Nemrégiben hírt adtuk róla, hogy Van Új Albérlet, méghozzá nem is akármilyen (ez már utóbb derült ki) - amióta augusztus elején beköltöztünk, folyamatosan az az érzés csapkod, hogy ez igazából egy nyaraló: este ki lehet ülni az erkélyre, gyertyafényben borozni, nézni csillagokat, hallgatni tücsökzenét és társadalomtudományi megfigyeléseket végezni a kerten túli ház lakóinak esti szertartásairól...

Viszont, hogy az Élet ne legyen egyszerű, idén nyáron nem lakást kell keresni lázasan és reménytelennek tűnően, hanem lakótársat.
Klára szeptembertől elköltözik.
A szobája tehát megürül.

Nekem egyelőre ötletem sincs.
Volt egy, de az nem jött be.

Tehát, akinek kedve támadt az írásaim hatására velem lakni (ha-ha-haaa)
vagy ismer valakit, aki albérletet keres,
ne habozzon.

Ajánlatot tenni, kérdezni kommenben is ér.
(még nem estem kétségbe, de érzem, hogy be fog következni ez is nemsokára)