Szégyen és szeretet

Egy újabb pszichodráma-tábor – utózönge. Feldmár András, Kanadában élő pszichoterapeuta Szégyen és szeretet című könyve a nyár bestof találkozásai közé sorolódik, nem várt módon átírja a világot. Vagyis inkább áthangolja a figyelmemet, megértésemet – azon kapom magam így a második olvasás közben, mintha az emberi kapcsolatok mezején minden, ami fontos, e két pólus egyike körül volna keresendő.

Két tudatállapot van, mondja Feldmár: „Az egyikben nagyon egyedül érzi magát az ember, szégyelli magát, haszontalannak tartja magát, valamilyen formában fogyatékosnak. Ebben a tudatállapotban hideg és sötét van, ebben az állapotban bujkál az ember… Ettől teljesen függetlenül van egy másik tudatállapot. Ebben úgy érezzük, meleg van, világos, nincs egyedül az ember. Ebben az állapotban nincs szeparáció, a másikban csak szeparáció van. Ebben az állapotban elengedheti magát az ember, a másikban csak feszültség van.”

A könyv nagy részében pedig arról mesél, hogyan és mi módon szégyenülünk és szégyenítünk meg, hogyan kontrollál, gátol egy-egy régi megszégyenítés, és hogyan lehet úgy együtt lenni valakivel, hogy ne kelljen megszégyenülnie, vagy akár hogy ismerhetjük meg, ha a megszégyenítés veszélyébe kerülünk. Ír születésről, halálról, élni és halni akarásról, és a bátorságról, amely segít a tudatállapotok közti átlépésben.

Nem tudom leírni jól, miért volt húsbavágóan ismerős a mondanivalójának sok része, mindenesetre beleestem abba a hibába, hogy annyira kíváncsi voltam olvasás közben, hogy mi vár még a következő oldalakon, hogy hurrikán gyorsasággal zúztam végig a sorokon, ami egy tömény élményt okozott, de keveset tudok még belőle kognitívan visszaidézni.

Ezért inkább ideteszek sorokat, kedvcsinálóként. András bácsi ugyanis mától fogva részemről kötelező irodalom.

„Leggyakrabban úgy van ez, hogy ha engem bántottak, akkor elhagytam azt a gyereket, aki én voltam. Tehát nem akarom újra érezni az ő érzéseit, elszigetelem magam attól, aki én voltam. Így meg tudom verni a gyerekemet, és meg tudom szégyeníteni a gyerekemet. Tehát a legbiztonságosabb, hogyha visszafordulok, visszamegyek oda, ahol én voltam, amikor engem bántottak, azt a kisgyereket, aki én voltam, a karomba veszem, és azt mondom, hogy mostantól kezdve nem engedem meg, hogy bárki bántson… és attól a pillanattól fogva nem leszek képes megszégyeníteni a gyerekemet.”

„… egy olyan mondat, amivel azt mondom, hogy én utálom önmagam vagy szégyellem magam magam előtt, soha nem igaz… Az ilyen mondat mindig hazugság. Miért hazudnék magamnak? … Azért, mert nem akarom tudni, nem akarok azzal foglalkozni, hogy ki utált engem. Vagy azzal nem akarok foglalkozni, hogy én kit utálok. Az, hogy én utálom magam, olyan, mintha a körmömet rágnám. Egy rövidzárlat. A körmeim és a fogaim az agresszivitásom szervei. Hogyha dühös vagyok rád, megharaplak és megkarmollak. De hogyha meg akarlak védeni önmagamtól, akkor rágom a körmeimet… Hogyha azt mondom, hogy utálom magam, akkor nincs vita. Ha azt mondom, hogy apám utál, akkor vita lesz. Vagy ha azt mondom, hogy én utálom az apámat. De ha azt mondom, hogy szégyellem magam önmagam előtt, az azért van, mert valaki megszégyenített. És ugyanazt csinálom magammal, amit valaki más csinált.”

„Amikor az ember Istennel összhangban él, akkor nincs szégyen. Akkor van szégyen, amikor elkerül Isten közeléből, amikor szeparáció van, amikor elkülönül az Istentől.”

„A meditációnak és a terápiának egy jó keveréke olyan, mint egy megváltás: az az érzés, hogy egy ember meg tud nekem bocsátani, egy ember úgy tud velem lenni, hogy érzem, előtte vagy vele nem kell szégyellnem magam.”

Ezeken kívül a születésről írott dolgai is gyönyörűségesek, ugyanebben a könyvben, csak azt már nem volt erőm begépelni, meg amúgy se érdemes kötelezők röviden mennyiséget idéznem, mert akkor már nem lesz izgi, ha elolvassátok.