Noss, kedves olvasótábor és egyéb szurkolók,
a mai estén véglegesen kimondódott, a Bizottság által (vagyis Dalma és énáltalam)
hogy Rácsos néni egyedül van...
Néha jönnek látogatók, néha olyanok, akik egyenesen lakásvásárlóknak tűnhetnek (verőfényes délután, őszhajú cuki házaspár, néni jegyzetel, bácsi minden tüzetesen megvizsgál),
de mindezek ellenére
a néni, aki kétségkívül néni,
kétségkívül egyedül él.
the end.
hétfő, június 22, 2009
vasárnap, június 21, 2009
limonádé
Régen volt már ilyen evős-ivós fitnesszwellnesszhepinessz ajánló, úgyhogy most gyorsan rittyentek egyet, lévén betört hozzánk az idei nyár sztár-itala, ez pedig kétségkívül a limonádé.
Nagy divat egyébként is, meg illik az összes minimál-hedonista szokásunkhoz.
tehát
sok-sok piacon vásárolt pirosbogyós gyümölcs (feketeribizli, piros ribizli, málna, eper satöbbi)
saját erkélyen termő citromfű és menta
jég
citromkarika
ásványvíz
a kamrából vagy más szórakozóhelyről lopott varázspálca (gy.k. vastag szívószál, jobb híján boltban vásárolt, sőt vékony szívószál is megteszi)
na és persze terasz-tavasz fíling.
fogyasztás közben tanácsos a varázspálcával összenyomkodni a gyümölcskéket. és akkor, ha ügyesek vagyunk, a kis cafatok még át is férnek a varázspálcán.
korlátlan alkalommal utántölhető...
kedd, június 09, 2009
a világ mégiscsak egyetlen buborék
nostehát kapcsolatháló.
tegnap találkoztam Balázzsal, beszélgettünk sokmindenről, szabadság, szerelem, Feldmár, szégyen, szeretet, alkotás, korlátozás, elvárások és mindefélék (bővebben lást következő poszt).
hogy például milyen szörnyű az, hogy a művészeknek sem adatik meg a szabadság, még egy művészeti képzésben, a diploma-munkájukban sem: fotóztak egy végzősnek Zselével az iparművészetin, amikoris bejött a műterembe a két konzulens, akik közölték, hogy mit akarnak látni, a modell meg lesz szíves abbahagyni a modellkedést, mert nem azért van itt, hanem csak szépen viselkedjen. A többiek meg csinálják meg, amit ők mondanak. Rettenetes, állapítottuk meg mindketten, az egész oktatási rendszernek hívott izé arról szól, hogy kineveljék belőlünk az önállóságot, szabadságot, kreativitást és az abban való hitet, hogy az elvárásoknak való megfelelés nélkül is vagyunk valakik. Ami azért, valljuk be, egy művészetinek hívott képzésben dupla adag hiteltelenség.
snitt.
ma este, 11 után, hazafelé jövet, százhatvanas busz.
felszáll a régnemlátott kollégiumi barátságos tündérfiú, Szabi, mellesleg iparművész.
meséli, hogy ma nyílt meg a dimploma-kiállítása, jöjjek el megnézni, ilyesmik.
kérdezem, elégedett-e.
hát a sajátjával igen, de három embert megbuktattak a csoporttársai közül.
megbuktattaaaak? egy művész szakon? - kérdem én.
hát igen, milyen szörnyű ez, hogy az egész oktatási rendszernek nevezett... - és megy is a szokott lemez elölről.
meséli is az egyik barátom, kezdenék bele Balázs sztorijába...
mire kiderül, hogy a két történet ugyanaz - Zselé fotózta a Szabi cuccait.
a lépéssor kb. a következő:
Szabinak kellett egy fotós a dimlomamunkához.
Judit, az én egyik kedvenc mártonos szobatársam, aki - könnyen lehet, hogy az én blogomon keresztül - ismerte Zselé fotóit, elhívta Zselét.
Zselé elhívta Balázst.
Balázs elmesélte nekem.
És aztán Szabi is elmesélte nekem.
lehet, hogy ez másoknak nem akkora öröm, de nekem marha nagy.
az ilyenekért érdemes élni.
tegnap találkoztam Balázzsal, beszélgettünk sokmindenről, szabadság, szerelem, Feldmár, szégyen, szeretet, alkotás, korlátozás, elvárások és mindefélék (bővebben lást következő poszt).
hogy például milyen szörnyű az, hogy a művészeknek sem adatik meg a szabadság, még egy művészeti képzésben, a diploma-munkájukban sem: fotóztak egy végzősnek Zselével az iparművészetin, amikoris bejött a műterembe a két konzulens, akik közölték, hogy mit akarnak látni, a modell meg lesz szíves abbahagyni a modellkedést, mert nem azért van itt, hanem csak szépen viselkedjen. A többiek meg csinálják meg, amit ők mondanak. Rettenetes, állapítottuk meg mindketten, az egész oktatási rendszernek hívott izé arról szól, hogy kineveljék belőlünk az önállóságot, szabadságot, kreativitást és az abban való hitet, hogy az elvárásoknak való megfelelés nélkül is vagyunk valakik. Ami azért, valljuk be, egy művészetinek hívott képzésben dupla adag hiteltelenség.
snitt.
ma este, 11 után, hazafelé jövet, százhatvanas busz.
felszáll a régnemlátott kollégiumi barátságos tündérfiú, Szabi, mellesleg iparművész.
meséli, hogy ma nyílt meg a dimploma-kiállítása, jöjjek el megnézni, ilyesmik.
kérdezem, elégedett-e.
hát a sajátjával igen, de három embert megbuktattak a csoporttársai közül.
megbuktattaaaak? egy művész szakon? - kérdem én.
hát igen, milyen szörnyű ez, hogy az egész oktatási rendszernek nevezett... - és megy is a szokott lemez elölről.
meséli is az egyik barátom, kezdenék bele Balázs sztorijába...
mire kiderül, hogy a két történet ugyanaz - Zselé fotózta a Szabi cuccait.
a lépéssor kb. a következő:
Szabinak kellett egy fotós a dimlomamunkához.
Judit, az én egyik kedvenc mártonos szobatársam, aki - könnyen lehet, hogy az én blogomon keresztül - ismerte Zselé fotóit, elhívta Zselét.
Zselé elhívta Balázst.
Balázs elmesélte nekem.
És aztán Szabi is elmesélte nekem.
lehet, hogy ez másoknak nem akkora öröm, de nekem marha nagy.
az ilyenekért érdemes élni.
vasárnap, június 07, 2009
ambivalenciák
Régebben sokszor jelezték vissza, hogy nem lehet érteni, amit mondok. Vagy ezért, vagy azért.
Aztán régóta nem.
Most meg megint.
úgyhogy, mivel egy igen túl-cikornyázott szöveg fog következni, álljon itt előtte egy rövid summary, mint a külföldi tudományos cikkekben:
Az elbeszélés első részében egy kedves gesztus kerül elmesélésre
A második részében pedig egy kellemetlen gesztus, amely az autóm központi zárának ki s bekapcsolgatásával előidézett hangeffektus (pity-pitty) okozta felháborodás köré szerveződik.
És ez a kettő gesztus egy este rövid 20 perce alatt egy ambivalenciává áll össze, innen a bejegyzés címe.
Készülve lelkileg a következő playback-fellépésünkre (amire nem mellesleg szeretettel várunk minden olvasót, a Jókai Napok csütörtökén, június 18-án Komáromba),
hajlamos vagyok minden történetet afelől megközelíteni, hogy hogy is lenne megjeleníthető a bizonyos technikák valamelyikével.
Nahh, hát ez a ma este elég vegytiszta képeket hozott.
mintha valami filmbe, vagy egy másik dimenzióba, vagy franc tudja hová csöppentem volna.
Óbudára megérkez, fa tövébe leparkol, autó furcsa hangokat hallat, kiszállva körbemegy megnézni, hogy történt-e valami fizikailag. Nem történt semmi.
Az út másik fele irányából furcsácska, kedvesen vöröshajú, hippifiú, kutyasétáltatva közelít.
Figyel, figyel, kérdez: Minden rendben van?
Ez már önmagában rendhagyó, hosszú, elmélyülten gondolkodós vezetés után hozzám szól egy idegen.
Hmm, igen... kösz. Ő eltávoz, mintha láthatatlanná is válna egyben, én egy kedves mosoly kíséretében föl, a lépcsőház irányába.
Második felvonás: autóban hagyott kertészeti eszközökért és fűszernövénykékért vissza.
Vadiújonnan beszerelt riasztós központi zár kinyit, csomagtartóban matat.
Messziről a következő hallik a sötét óbudai éjszakában:
Miiiii ez a zaj???!!! A mocskos, k*** riasztó, miaf***ért kell olyan hangosnak lenni... satöbbi satöbbi.
Jólöltözött, harmincas részeg ember jő, egyre közelít, a riasztóról folytat cifrán káromkodós monológot,
valamint az azt üzemeltető lubnyáról (vajon ezt a szót v-vel vagy b-vel kell-e írni, nem tudom, de régen neveztek már így, az is lehet, hogy sose).
Csak nem hagyja abba, közelít, hangosodik, mutogat,
és közben hipotéziseket fogalmaz meg mindenről:
a riasztó-használati motivációmról
a orális szokásaimról
a foglalkozásomról
az autó állapotáról
és egyéb tényezőkről, amelyek az itt és mostban hathatnak.
mögötte 30 méterrel, jó arab szokás szerint jő a feleség
azzal próbálván nyugtatni az urát,
hogy mindez azért van, mert a konfliktus középpontját képező gépezet
egy k*b** 30 évvel ezelőtti modell (a modell szót ő maga használta többrendbelileg, közben trendimód artikulálva az egyébként úgyszint részeg száját)
no mindezt végighallgatva, kivárva az ő kellő távolságukat,
de főként a súlyos muszájtól vezérelten
autó visszapitty,
újabb lavina megindít
és a hőbölgős kismadár szarkasztikus pity-putty, pity-pitty felkiáltásokkal tevé meg az út hátralevő részét az utca másik feléig,
ahol pediglen az őt utolérő asszony csúnya káromkodásokkal próbálá meg lecsitítani a kapualjban,
amely más párok hosszú búcsúcsókolózásainak szokott volt otthont adni az élet normális medrében.
ambivalens. tökéletesen ambivalens.
Aztán régóta nem.
Most meg megint.
úgyhogy, mivel egy igen túl-cikornyázott szöveg fog következni, álljon itt előtte egy rövid summary, mint a külföldi tudományos cikkekben:
Az elbeszélés első részében egy kedves gesztus kerül elmesélésre
A második részében pedig egy kellemetlen gesztus, amely az autóm központi zárának ki s bekapcsolgatásával előidézett hangeffektus (pity-pitty) okozta felháborodás köré szerveződik.
És ez a kettő gesztus egy este rövid 20 perce alatt egy ambivalenciává áll össze, innen a bejegyzés címe.
Készülve lelkileg a következő playback-fellépésünkre (amire nem mellesleg szeretettel várunk minden olvasót, a Jókai Napok csütörtökén, június 18-án Komáromba),
hajlamos vagyok minden történetet afelől megközelíteni, hogy hogy is lenne megjeleníthető a bizonyos technikák valamelyikével.
Nahh, hát ez a ma este elég vegytiszta képeket hozott.
mintha valami filmbe, vagy egy másik dimenzióba, vagy franc tudja hová csöppentem volna.
Óbudára megérkez, fa tövébe leparkol, autó furcsa hangokat hallat, kiszállva körbemegy megnézni, hogy történt-e valami fizikailag. Nem történt semmi.
Az út másik fele irányából furcsácska, kedvesen vöröshajú, hippifiú, kutyasétáltatva közelít.
Figyel, figyel, kérdez: Minden rendben van?
Ez már önmagában rendhagyó, hosszú, elmélyülten gondolkodós vezetés után hozzám szól egy idegen.
Hmm, igen... kösz. Ő eltávoz, mintha láthatatlanná is válna egyben, én egy kedves mosoly kíséretében föl, a lépcsőház irányába.
Második felvonás: autóban hagyott kertészeti eszközökért és fűszernövénykékért vissza.
Vadiújonnan beszerelt riasztós központi zár kinyit, csomagtartóban matat.
Messziről a következő hallik a sötét óbudai éjszakában:
Miiiii ez a zaj???!!! A mocskos, k*** riasztó, miaf***ért kell olyan hangosnak lenni... satöbbi satöbbi.
Jólöltözött, harmincas részeg ember jő, egyre közelít, a riasztóról folytat cifrán káromkodós monológot,
valamint az azt üzemeltető lubnyáról (vajon ezt a szót v-vel vagy b-vel kell-e írni, nem tudom, de régen neveztek már így, az is lehet, hogy sose).
Csak nem hagyja abba, közelít, hangosodik, mutogat,
és közben hipotéziseket fogalmaz meg mindenről:
a riasztó-használati motivációmról
a orális szokásaimról
a foglalkozásomról
az autó állapotáról
és egyéb tényezőkről, amelyek az itt és mostban hathatnak.
mögötte 30 méterrel, jó arab szokás szerint jő a feleség
azzal próbálván nyugtatni az urát,
hogy mindez azért van, mert a konfliktus középpontját képező gépezet
egy k*b** 30 évvel ezelőtti modell (a modell szót ő maga használta többrendbelileg, közben trendimód artikulálva az egyébként úgyszint részeg száját)
no mindezt végighallgatva, kivárva az ő kellő távolságukat,
de főként a súlyos muszájtól vezérelten
autó visszapitty,
újabb lavina megindít
és a hőbölgős kismadár szarkasztikus pity-putty, pity-pitty felkiáltásokkal tevé meg az út hátralevő részét az utca másik feléig,
ahol pediglen az őt utolérő asszony csúnya káromkodásokkal próbálá meg lecsitítani a kapualjban,
amely más párok hosszú búcsúcsókolózásainak szokott volt otthont adni az élet normális medrében.
ambivalens. tökéletesen ambivalens.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)