a világ mégiscsak egyetlen buborék

nostehát kapcsolatháló.

tegnap találkoztam Balázzsal, beszélgettünk sokmindenről, szabadság, szerelem, Feldmár, szégyen, szeretet, alkotás, korlátozás, elvárások és mindefélék (bővebben lást következő poszt).
hogy például milyen szörnyű az, hogy a művészeknek sem adatik meg a szabadság, még egy művészeti képzésben, a diploma-munkájukban sem: fotóztak egy végzősnek Zselével az iparművészetin, amikoris bejött a műterembe a két konzulens, akik közölték, hogy mit akarnak látni, a modell meg lesz szíves abbahagyni a modellkedést, mert nem azért van itt, hanem csak szépen viselkedjen. A többiek meg csinálják meg, amit ők mondanak. Rettenetes, állapítottuk meg mindketten, az egész oktatási rendszernek hívott izé arról szól, hogy kineveljék belőlünk az önállóságot, szabadságot, kreativitást és az abban való hitet, hogy az elvárásoknak való megfelelés nélkül is vagyunk valakik. Ami azért, valljuk be, egy művészetinek hívott képzésben dupla adag hiteltelenség.

snitt.

ma este, 11 után, hazafelé jövet, százhatvanas busz.
felszáll a régnemlátott kollégiumi barátságos tündérfiú, Szabi, mellesleg iparművész.
meséli, hogy ma nyílt meg a dimploma-kiállítása, jöjjek el megnézni, ilyesmik.
kérdezem, elégedett-e.
hát a sajátjával igen, de három embert megbuktattak a csoporttársai közül.
megbuktattaaaak? egy művész szakon? - kérdem én.
hát igen, milyen szörnyű ez, hogy az egész oktatási rendszernek nevezett... - és megy is a szokott lemez elölről.
meséli is az egyik barátom, kezdenék bele Balázs sztorijába...

mire kiderül, hogy a két történet ugyanaz - Zselé fotózta a Szabi cuccait.
a lépéssor kb. a következő:
Szabinak kellett egy fotós a dimlomamunkához.
Judit, az én egyik kedvenc mártonos szobatársam, aki - könnyen lehet, hogy az én blogomon keresztül - ismerte Zselé fotóit, elhívta Zselét.
Zselé elhívta Balázst.
Balázs elmesélte nekem.
És aztán Szabi is elmesélte nekem.

lehet, hogy ez másoknak nem akkora öröm, de nekem marha nagy.
az ilyenekért érdemes élni.