"Találkozzatok a kis Jézussal" - szólt Éva jókívánsága, és aztán ez a mondat maradt velem az egész ünnep idejére. Mert szeretek a kicsi baba Jézussal találkozni, az újszülöttel. Képzeld el, hogy ha egyike lennél a babalátogatóba érkező három királyoknak, vagy napkeleti bölcseknek vagy sok más népségnek, aki a csodájára járt belépnél hozzájuk és találkozna Máriával a tekinteted megkérdeznéd egy finom jelzéssel hogy a kezedbe foghatod-e, és akkor egy törékeny, pihepuha kisbaba formájában ott feküdne az öledben a Megváltó képzeld el a babakék szemét az illatot, amit éreznél, ha megszagolnád mert a kisbabákat olyan jó megszagolni hogy mit éreznél a tenyereddel végigsimítva a fejecskéjén hogy megcsodálnád-e milyen picikék a körmei és néznéd, csak néznéd a magzati mozgását azon merengve, hogy milyen sorsot álmodott neki az Isten küldetést, fájdalmat, csodákat és a legnagyobb szenvedést és mindez az élet, küldetés és remény ott testesül meg abban a picike testben amit kezedbe foghatsz egy pillanatra nézegesd tovább a kezedben tartva, ha jól esik, ringathatod. és aztán keresd meg magadban is ezt a piciket újszülöttet, aki voltál valaha és akinek a világra érkezése máig benned él, mert hiszen a sejtjeidbe íródott az ideérkezés és most vedd kezedbe ezt a kisbabát ismerkedj meg vele is, tisztaságában és törékenységében és az ő babakék szemeiben fedezd fel azt hogy neked milyen sorsot álmodott az Isten hívást és küldetést reményt és fájdalmat nézegesd meg kicsikét, hogy amint a betlehemben született gyermek Megváltóvá cseperedik majd, úgy vajon mit hordoznak a benned élő gyermek sejtjei. És aztán később, ha van kedved, az idei karácsonyon minden emberben azt a törékeny gyermeket keresd, akit a betlehemi három királyok szívesen meglátogathattak volna.
egy
tegnap volt a búcsúbulim. kedves volt. a ma reggel fejfájós.
kettő
ma volt az utolsó munkanapom a HUBban. szívszaggató.
három
Malina Hedvig emigrált. nincs mit hozzáfűzni. talán csak annyit, hogy respect, hogy kanadánál közelebbi helyet is bevállalt.
négy
tulajdonostársaim között kitört a botrány (fel kell vállalni. tudatos élettel foglalkozunk. és a balhé része az életnek. irdatlan sokat kell nyelni ahhoz a békát, hogy végül fel merjük vállalni a konfliktusainkat. úgyhogy ez, végülis, jó hír).
öt
újabb, csak-szuperlatívuszokban-tudok-róla-beszélni kollégám mondott fel. várható volt. de azért mégis.
hat
kedves-kalandor-barátnő és kedvesbarátnő ismerőse, szuperjósrác, nem szinglik többé. hanem együtt egy pár. öröm és boldogság.
hét
miszter lesodrónak, életem egy korábbi, regénybe illő szereplőjének gyermeke született az azonnal utánam érkező nőjétől, akit izibe feleségül is vett. vicces.
nyolc
a netflixen (norvég filmnéző-előfizetés) nincs fenn a love actually. megnéztem helyette a little woment. az a film egy kötelező irodalom. évente legalább egyszer. minden nőnek. erőteljes.
kilenc
hpeti és felesége esküvői képe, pál ferivel a fácsén, petra kommentjével. ennyi jó ember egyhelyen. kész.
Hála Istennek, és a Norvég Alapnak (köszi!), idén, itt a messzetávolban, van időm arra, hogy az Adventi várakozás idején szemlélődjek, merengjek, ábrándozzak és filozofáljak néhány luxus-dilemmának is mondható kérdésen. bizonyos értelmeben egyik sem húsbavágó, más értelemben meg olyan belső ajtókat nyitogatnak, amelyeknek imádom hallani a nyikorgását. fussunk hát neki.
1. How to deal with carbohydrate-issues during the holidays? Avagy hogyan kezeljük a szénhidráttal ünneplés tradícióját, miközben tudjuk, hogy a fehér liszt és a fehér cukor mennyire károsak?
A kérdés eredeti, nyers formájában úgy hangzott, hogy
"KI TANÍTOTT ARRA, hogy mérgezd magad, miközben ünnepelni akarsz?"
de ugyanide tartozik az is, hogy
Felelős dolog-e a gasztrobloggerek részéről, hogy olyan ínycsiklandozó receptekkel pakolják tele a virtuális teret, amelyeknek az összetevői közül a sütőpapíron kívül minden ártalmas?
meg az, hogy
Mit kérhetnék a nagymamától a csodafinom kakaós kalácsa helyett, ami nem árt az egészségemnek, úgy, hogy a szeretetkifejezés, a gondoskodás, a tradíció és minden, aminek a kalács a kézzel dagasztott szimbóluma, megmaradjon?
Utóbbira találtam valami válasz-szerűt, amivel én elégedett lennék, de nem tudom, hogy ő az lenne-e.
Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt kérném, hogy reszeljen le egy csomó almát, répát, céklát és készítse el salátának, azzal kb. ugyanannyi munka van (na nem időben, hanem energiában, és még a reszelés mozdulatai is hasonlóak a dagasztáshoz) - ez szintén egy olyan valami, amire magam csak ritkán szakítok időt, mert olyan sok vele a pepecselés. De valószínűleg az értéke, számára, nem lenne ugyanaz.
Nehéz, nagyon nehéz a szeretetet, hagyományt, törődést, jóltartást nem egyenlővé tenni az étellel. Az egyik és a másik irányból is. És ezt tényleg, tényleg nem azért írjam, hogy sötétzöld ízetlen szuperbio lila ködöket gyártsak, hanem mert üvölteni lenne kedvem néha ennek az egésznek a súlyától. Hogy micsináljak vele, ha finom, gyönyörű, értékes, tradicionális, és az inzulinszintemnek (meg az inzulinnal kapcsolatos egyéb mindenségeknek) killer. MIT?
De nagyon szeretném megérni azt az időt, amikor a fehér cukor ellen annyi elutasítás él majd a társadalomban, mint a dohányzás ellen. És amikor majd odáig fajul az általános tájékozottság, hogy a gyerekek körében ciki lesz édességet enni.
2. Gondoltál-e már arra, hogy az ajándékkal minősíted azt, aki kapja?
Szeretek ajándékozni. Kifigyelni, kigondolni, beszerezni, mellétenni valami csavaros észjárású meglepetést, ilyesmik. Persze hol vagyok ezzel még attól, amit Öcsém csinál, akinek minden családtaghoz és a barátokhoz is van egy listája az ájfónjában, amit év közben irogat össze az elcsípett megjegyzésekből, vágyakról, álmokról. Aztán amikor kell, csak előveszi.
De visszatérve magamra: minden évben van egy emberem (igen, ugyanaz), akinek a kapcsán nagyon elgondolkodom, hogy azzal, amit ajándékozok neki, melyik énrészét erősítem. Nevezzük ezeket egy példa erejéig vagánynak meg klasszikusnak. Például: lánybarátnak könyvet adni klasszikus (lehet akár: unalmas, sablonos, biztonságos, elhibázhatatlan is), csipkeharisnyát adni merészbátor (de lehet buzdító, zavarbaejtő, túlzó, megmondós, telitalálatos is).
És hogy ez felelősség. Üzenet. Hogy milyen legyen. Inkább. Vagy mit csináljon. Vagy próbáljon ki. Mi állna jól neki.
És néha azt gondolom, hogy hogy jövök én ehhez, hogy bárkiben is erősítsem a vagányt vagy a nagyokost, karácsony apropóján. Máskor meg azt, hogy semleges ajándékot adni, amitől még csak érzései sem támadnak, fölösleges.
És most, hogy mindezt leírtam, talán leginkább arra kanyarítanám az elmélkedést szívesen,
Mostanában gondolkodtam elég sokat a keresztszülőség intézményén, hogy mi is a lényege, miért jó, hogy az embernek van, miért hiányzik nekem, hogy már sajnos egy sincs. Mivel szaladnék oda hozzájuk most, és hogyan, ha bajom lenne, vagy szaladnék-e hozzájuk egyáltalán.
De most nem is igazán erről szeretnék írni.
Hanem inkább arról, hogy a drága jó pszichodramatikus megközelítésnek mennyire igaza van, amikor azt tanítja, hogy az életünk fontos vagy jelentős, nagy hatású vagy kis hatású, közeli vagy távoli szereplői miként írják be a lelkük nyomát a mi lelkünkbe.
Hogy a tanításuk (ami lehet nagyon direkt is, például nőként hordozunk magunkban generációkon át vaskos tanításokat arról, hogy "minden férfi [milyen]", meg lehet nagyon indirekt is, inkább valami életszemlélet, amivel csak a tetteiken, választásaikon keresztül találkozunk) hogyan íródik be a személyiségünkbe egy-egy szerepként, amely később, akár a legváratlanabb időpontokban is megszólal és segít, vagy éppen gátol minket a spontán cselekvésben.
Történt ugyanis, hogy a napokban, egészen váratlanul és egészen kíméletlenül tört rám hol a zokogás, hol meg a zokogás vágya, aminek okáról tudtam ugyan ezt-azt, de közben magam is éreztem, hogy igazán, őszintén, semmi okom rá, hogy el legyek keseredve.
És akkor, egyszercsak, tényleg a semmiből, mélységből, messzeségből megszólalt bennem a Keresztanyám hangja, amit kicsi gyerekkorom túlérzékeny nebántsvirág sírásai alkalmával hallhattam, ahogy azt mondta szeretteljes, de igen csípős keménységgel, hogy idézem: "mosmeg mitordíttó?"
Harsány, kíméletlen, arccsipkedve szerető nő volt a keresztanyám, nem engedte a törékeny virágszál viselkedést, vagy inkább nem tudott vele mit kezdeni. Mert azt, hogy közben engem szeretett, azt tudtam mindvégig, csak néha nem volt kényelmes az, ahogy ezt kifejezte.
Azt hiszem, női lényem, kevés komponensét gyúrtam az ő nőiségéből, és tudom, akkor nagyon utáltam ezt a kérdést, bár kizökkentésnek nem volt rossz, így utólag nézve.
Mindenesetre valahogy, úgy tűnik, belém íródott ez mégis. És jó, hogy van, mert én, aki általában magamnak és másoknak is engedem a sérülékenységet, az érzékenységet, teret adok könnyeknek és gyengeségnek egyaránt, mert hiszem, hogy ez a tiszteletteljes magunkkal szemben, most mégis egy fölöslegesen fárasztó sírós körből tudtam vidáman kisétálni. Meglepődött mosolyok és fejcsóválás közepette. Szóval a "mitordíttó" - technikát, azt hiszem, megtartjuk.
Borzasztó az az érzés, amikor nézel hosszúhajú nőket, sűrű lobonccal és rakoncátlan fürtökkel
Vagy amikor szemtelen frizurájú rövid hajú nőket veszel észre
Vagy benézel a fodrász kirakatán és látod, ahogy hosszú hajat vágnak állva, különös figyelemmel
és a keserűség olyan egyvelege önt el tetőtől talpig, lerázhatatlanul, elküldhetetlenül és csitíthatatlanul,
amiről nem tudod, hogy mi van benne több: irigység, vagy az irigység miatti bűntudat.
vagy mennyire furcsa az, mikor azon kapod magad, hogy miután megláttad Penélope Cruzt a Vicky Christina Barcelona bármelyik jelenetében, ahogy őrülten és fékevesztetten csapdossa magát valahová,
és közben miccsoda lobonca van, elkezdesz képzelegni arról, hogy milyen frizurákat csinálnál magadnak egy-egy bolond és kedvtelen reggelen. Ha lehetne. Vagy azon merengsz néha, hogy milyen szép gesztenyeszíne lenne, ha megmaradt volna olyannak, amilyennek teremttetett.
Milyen fárasztó az, hogy nincs kedved magyarázni a lelkes barátnőnek, miért nem merülsz a medencében a víz alá. Mert akkor látszana, akkor nem tudnád eltakarni. És mennyit tudsz rettegni, ha véletlen úgy szerepelsz egy fényképen, hogy hátulról. Hogy biztos látszik. Persze, hogy látszik. De nem kérdezik, mert úgy megijednek tőle. Te is megijednél, ha mernéd megnézni a tükörben, mint a legutóbbi hajátültetős orvos, amikor férfi létére felsikoltott, hogy ilyet nem látott még soha életében. Well, the pleasure is mine, hogy én lehettem az első.
Annyira nagyon lehet ezt utálni.
A veszteséget.
A visszafordíthataltant.
A sejtést, hogy nem hogy jobb nem lesz, hanem valószínűleg rosszabb lesz.
Mondaná erre nemes egyszerűséggel egy néhai barátnő, hogy van, akinek lába sincs.
Más meg azt mondaná, hogy fogadd el és próbáld meg szeretni. Így, ahogy van.
Próbálom. Évi 360 napban. És a többiben, úgy tűnik, még mindig sírni kell.
A jó hír az, hogy szabad.
