Adventi merengések

Hála Istennek, és a Norvég Alapnak (köszi!),
idén, itt a messzetávolban,
van időm arra, hogy az Adventi várakozás idején
szemlélődjek, merengjek, ábrándozzak és filozofáljak
néhány luxus-dilemmának is mondható kérdésen.

bizonyos értelmeben egyik sem húsbavágó,
más értelemben meg olyan belső ajtókat nyitogatnak,
amelyeknek imádom hallani a nyikorgását.
fussunk hát neki.

1. How to deal with carbohydrate-issues during the holidays? Avagy hogyan kezeljük a szénhidráttal ünneplés tradícióját, miközben tudjuk, hogy a fehér liszt és a fehér cukor mennyire károsak?

A kérdés eredeti, nyers formájában úgy hangzott, hogy

"KI TANÍTOTT ARRA, hogy mérgezd magad, miközben ünnepelni akarsz?"

de ugyanide tartozik az is, hogy

Felelős dolog-e a gasztrobloggerek részéről, hogy olyan ínycsiklandozó receptekkel pakolják tele a virtuális teret, amelyeknek az összetevői közül a sütőpapíron kívül minden ártalmas?

meg az, hogy

Mit kérhetnék a nagymamától a csodafinom kakaós kalácsa helyett, ami nem árt az egészségemnek, úgy, hogy a szeretetkifejezés, a gondoskodás, a tradíció és minden, aminek a kalács a kézzel dagasztott szimbóluma, megmaradjon?

Utóbbira találtam valami válasz-szerűt, amivel én elégedett lennék, de nem tudom, hogy ő az lenne-e.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt kérném, hogy reszeljen le egy csomó almát, répát, céklát és készítse el salátának, azzal kb. ugyanannyi munka van (na nem időben, hanem energiában, és még a reszelés mozdulatai is hasonlóak a dagasztáshoz) - ez szintén egy olyan valami, amire magam csak ritkán szakítok időt, mert olyan sok vele a pepecselés. De valószínűleg az értéke, számára, nem lenne ugyanaz.

Nehéz, nagyon nehéz a szeretetet, hagyományt, törődést, jóltartást nem egyenlővé tenni az étellel. Az egyik és a másik irányból is. 
És ezt tényleg, tényleg nem azért írjam, hogy sötétzöld ízetlen szuperbio lila ködöket gyártsak, hanem mert üvölteni lenne kedvem néha ennek az egésznek a súlyától. Hogy micsináljak vele, ha finom, gyönyörű, értékes, tradicionális, és az inzulinszintemnek (meg az inzulinnal kapcsolatos egyéb mindenségeknek) killer. MIT?

De nagyon szeretném megérni azt az időt, amikor a fehér cukor ellen annyi elutasítás él majd a társadalomban, mint a dohányzás ellen. És amikor majd odáig fajul az általános tájékozottság, hogy a gyerekek körében ciki lesz édességet enni.

2. Gondoltál-e már arra, hogy az ajándékkal minősíted azt, aki kapja?

Szeretek ajándékozni. Kifigyelni, kigondolni, beszerezni, mellétenni valami csavaros észjárású meglepetést, ilyesmik. Persze hol vagyok ezzel még attól, amit Öcsém csinál, akinek minden családtaghoz és a barátokhoz is van egy listája az ájfónjában, amit év közben irogat össze az elcsípett megjegyzésekből, vágyakról, álmokról. Aztán amikor kell, csak előveszi. 

De visszatérve magamra: minden évben van egy emberem (igen, ugyanaz), akinek a kapcsán nagyon elgondolkodom, hogy azzal, amit ajándékozok neki, melyik énrészét erősítem. Nevezzük ezeket egy példa erejéig vagánynak meg klasszikusnak. Például: lánybarátnak könyvet adni klasszikus (lehet akár: unalmas, sablonos, biztonságos, elhibázhatatlan is), csipkeharisnyát adni merészbátor (de lehet buzdító, zavarbaejtő, túlzó, megmondós, telitalálatos is).

És hogy ez felelősség. Üzenet. Hogy milyen legyen. Inkább. Vagy mit csináljon. Vagy próbáljon ki. Mi állna jól neki. 

És néha azt gondolom, hogy hogy jövök én ehhez, hogy bárkiben is erősítsem a vagányt vagy a nagyokost, karácsony apropóján. Máskor meg azt, hogy semleges ajándékot adni, amitől még csak érzései sem támadnak, fölösleges. 

És most, hogy mindezt leírtam, talán leginkább arra kanyarítanám az elmélkedést szívesen,

hogy a karácsony egy lehetőség arra, 

hogy megszólítsuk egymást 

jobbik részét.