Meddig kell még siratni azt, amit elveszett?

Borzasztó az az érzés, amikor nézel hosszúhajú nőket, sűrű lobonccal és rakoncátlan fürtökkel
Vagy amikor szemtelen frizurájú rövid hajú nőket veszel észre
Vagy benézel a fodrász kirakatán és látod, ahogy hosszú hajat vágnak állva, különös figyelemmel
és a keserűség olyan egyvelege önt el tetőtől talpig, lerázhatatlanul, elküldhetetlenül és csitíthatatlanul,
amiről nem tudod, hogy mi van benne több: irigység, vagy az irigység miatti bűntudat.
vagy mennyire furcsa az, mikor azon kapod magad, hogy miután megláttad Penélope Cruzt a Vicky Christina Barcelona bármelyik jelenetében, ahogy őrülten és fékevesztetten csapdossa magát valahová,
és közben miccsoda lobonca van, elkezdesz képzelegni arról, hogy milyen frizurákat csinálnál magadnak egy-egy bolond és kedvtelen reggelen. Ha lehetne. Vagy azon merengsz néha, hogy milyen szép gesztenyeszíne lenne, ha megmaradt volna olyannak, amilyennek teremttetett.
Milyen fárasztó az, hogy nincs kedved magyarázni a lelkes barátnőnek, miért nem merülsz a medencében a víz alá. Mert akkor látszana, akkor nem tudnád eltakarni. És mennyit tudsz rettegni, ha véletlen úgy szerepelsz egy fényképen, hogy hátulról. Hogy biztos látszik. Persze, hogy látszik. De nem kérdezik, mert úgy megijednek tőle. Te is megijednél, ha mernéd megnézni a tükörben, mint a legutóbbi hajátültetős orvos, amikor férfi létére felsikoltott, hogy ilyet nem látott még soha életében. Well, the pleasure is mine, hogy én lehettem az első.
Annyira nagyon lehet ezt utálni.
A veszteséget.
A visszafordíthataltant.
A sejtést, hogy nem hogy jobb nem lesz, hanem valószínűleg rosszabb lesz.

Mondaná erre nemes egyszerűséggel egy néhai barátnő, hogy van, akinek lába sincs.
Más meg azt mondaná, hogy fogadd el és próbáld meg szeretni. Így, ahogy van.
Próbálom. Évi 360 napban. És a többiben, úgy tűnik, még mindig sírni kell.
A jó hír az, hogy szabad.