Hát ez is elmúlt, öt év után. Kiköltöztem. Agyő, Márton Áron. Hihetetlenül vegyes volt az utolsó hét. Döglesztő meleg, minek hatására mindenki sarkig tárt ajtók mellett próbálkozott az aktuális tennivalójával, ami általában a vizsgára tanulás volt. Elég reménytelen ilyen melegben. Na és a tárt ajtóktól olyanná vált a kolesz, mint mondjuk egy dél-olaszországi, vagy tán latin-amerikai falucska, ahol mindenkinek nyitott könyv az élete, no függöny, no ablak, kiteregetett ruhák lógnak mindenfelé, a lakók meg lavór hidegvízben áztatott lábbal próbálják a túlélést.
Öt év kiköltözése után ez a mostani már meg sem kottyant. Irodában persze még megjön a kellő undokság-adag, utolsó döfés, nehogy már azt higgyem, hogy ide csak úgy beköltözhetek újra, ha kedvem tartja.
És csak utólag vettem észre, hogy vissza se néztem az ajtóból.
Nem értem. honnan? Hová? Mért?
VálaszTörlés:))) Ó, hát ezt te ezt nem is tudhatod (:D bocs, nem tudtam kihagyni).
VálaszTörlésA Márton Áron, aminek ebben a bejegyzésben agyő, az a híres-hírhedt, határon túli magyar gettóként működő kollégium volt, ahol laktam 5 évig. 12 négyzetméteres szobában, tömegzuhanyzókkal (függöny nélkül), tömeg-tanulószobákkal, és mindenféle interkulturális tapasztalatokkal.
Azért gettó, mert intézményesítetten, azért volt kötelező itt lakni mindenkinek, aki határon túli, hogy nemzetpolitikailag megóvjanak minket az anyaországi egyetemistársainkkal való keveredés következtében történő anyaországi letelepedéstől (értsd: hogy az egyetem alatt egymással barátkozzunk, szerelmesedjünk meg mifene, utána meg szépen menjünk csak haza, hogy az ottani közösséget erősítsük).
Életem eddig legszebb időszaka, de a vége felé már nagyon-nagyon élhetetlen volt. Erről búcsúztam ebben a bejegyzésben.