Nemrégiben, egy szentendrei élmény nyomán sikerült megalkotni, illetve inkább nevén nevezni az új kategóriát: globálgagyi. A globálgagyi egy olyan mindennapi jelenség, amely globális méreteket öltve, egyforma, minősíthetetlenül alacsony színvonallal van jelen és tapasztalható a (nyugati) világban mindenütt. A globálgagyi számunkra eddig legjelentősebb képviselői a pánsípos, kitudjahonnanszármazó nagyindiánok, akik ugyanarra a vangelis-alapú pöttyögésre huzogatják a szájuk előtt a pánsípot szerte európában: a nyugati aluljáróban, Szentendre főterén, Berlinben, és bizonyára Pozsonyban és Prágában is.
em sok meglepetést okozott a minap, hogy a művészetek terén is globálgagyi termelődik. De legalábbis olyan a hangulata. Lehet, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már minden művészetből ilyet kell faragni, hogy legalább alapszinten hatni lehessen művészileg, műveltségileg a „választópolgárokra”.
Hátszóval, elmentünk a vangógra, nehogymár a tömeges művészeti élményből kimaradjunk. Meg reméltük, hogy lesz elég erőnk az élményre és Vincentre koncentrálnunk, hogy legyőzzünk minden külső akadályt.
Azt tudtuk, hogy a legnagyobb képek nincsenek itt Budapesten – nembaj, gondoltam, a Napraforgókat volt szerencsém Londonban egy órán keresztül bűvölni.
Azt is tudtuk, hogy biztosan sokan lesznek. De azért ennyire sokra nem számítottunk. Eleinte még tudtam pozitívba fordítani: teret engedtem a bennem élő társadalom-kukkolónak, aki ilyenkor nem bírja visszafogni magát és megfigyeléseket készít a különböző csoportok különböző vicces megnyilvánulásairól.
Első besokalás: ki volt az a marha, aki nem a képek alá tette fel a képekhez tartozó szövegeket, hanem a képeket egymástól elválasztó falak bal oldalára, a képre merőleges irányban? Nem hiszem el, hogy nem lehet egyszerre nézni a képet és olvasni a szöveget.
Második besokalás: a teremőr néni, aki éppen nekünk szól, hogy „nem szabad mobilozni”, amikor épp kikapcsolnánk, miközben mások hosszú tárgyalásokat folytatnak a művészet pályaudvar-szerűen zsongó szentélyében, telefonon.
Harmadik besokalás, amikor a harmadik teremben már tényleg verekedni kell a képekért, elsodornak, a személyes zónámba könyökölnek, a nyakamba lehelnek pálinkaszagot, hujjuj.
Mindezek mellett adódtak azért gyönyörűséges élmények (mint például az Íriszek), meg viccestanulságos társadalom-tapasztalatok (mint például, hogy mennyire változnak a társadalom művészetfogyasztási szokásai és hogy ezzel valamit kezdeni kell).
A legfelemelőbb találkozás a szomszédos, nagy teremben Csontváry Magányos cédrusa, amelyhez üres térben boldogan oda lehetett szaladni és elmélyülten csodálni a klasszikus és szent múzeumi csendben.
jaja: és egy kedvenc ellen-globálgagyi-harcos:
http://www.mkkp.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?