négyen voltak, három lány és egy fiú. az elte északi épület velé vezető út egyetlen lépcsőjén álltak, libasorban. már távolból lehetett látni, hogy készül valami, első ránézésre egy buli szórólapjára számítottam volna tőlük.
oda is lépett a szélső lányka, amikor melléjük értem. és ekkor, kórusban mindmind egyszerre vették fel azt a nagyonrászorult, sokszorelutasított és alázatosan kérlelő pillantást, amivel budapest összes kéregetőjét lekörözték volna, kérdezvén, hogy "válaszolnál nekünk két kérdésre?"
végtelenül elhagyatottak voltak, kérlelőek és reménytelenek, szegénykéim. másodévesek lehettek maxiumum, a szakma összes ártatlan gyermeki lendületével és egy videokamerával megáldva, amit csak később vettem észre...
"háááááááát.... persze" válaszoltam, kivárva néhány pillanatot és aztán együtt örülve velük a saját igenemnek. két kérdést tettek fel (mi jut eszembe arról, hogy "alma" és mire használjuk a farmernadrág kis zsebét, ami a nagy zsebre van varrva), és közben teljes fogszabályzó-szélességben örültek az eredménynek, édesek voltak nagyon és műegyetemisták.
hát ezzel meg is volt az aznapi szakmai jócselekedetem és fellelkesített engem is az ő lendületük, tisztaságuk. remélem, ez utóbbi még sokáig megmarad... van remény!
engem múltkor leállítottak baracklevet kóstoltatni a rákóczi úton a pia(c)kutató kollegák. amikor mentünk be a kóstoló-terembe karonfogott a kérdező néni és ellentmondást nem tűrő hangon a fülembe sziszegte, hogy ha bárki kérdezné, még nem múltam el húsz éves, és a hetedik kerületben lakom. biztos van remény? :)
VálaszTörlés