Ádvent

Valami különleges ajándékként adatott meg, magam sem értem, hogy hogyan, hogy idén már az Ádventre is készülni lehetett. Gondolatokban, érzelmekben, várakozásokban, vagy például azzal a dilemmával, hogy Ádvent 1. vasárnapjával vagy az azt megelőző hétfővel kezdődik-e a várakozás.
Mindenesetre az elsővasárnapi komáromi tizenegyes mise, ami nekem a legszebb volt az idei évben (és amire egy remekbeszabott bálozás után sikerült beesni fáradt arccal és érzékeny lélekkel), szépen ráerősített erre, aztán jött még néhány családban megélt szépség, valamint a korábban leírt wellness délután, ami leginkább a kontrasztosságát emelte.
A válaszos zsoltár például mottója lehetne talán az egész évnek, de félévnek biztos: "Mert kik benned bíznak, meg nem szégyenülnek" - mennyire téma mostanában ez a szégyen és bűntudat, s most az Ádvent mottójává emelkedett egy másfajta fényben is, igazán megerősítő.

Aztán egy másik üzenet.
Kicsi szőke kislány, kétéves körül lehet, szőke fürtjei lógnak a sapka alól, kezében egy zsiráfot hordoz, sétál a padsorok mellett, és nagy kék szemével kérve segítséget, ifjú korára nézve csodamód választékosan kérdezgeti: "Hol van az én helyem? Eddig még tudtam, hogy hol van, de most nem találom. Mi lesz így velem?" Messzebbre kószálhatott az édesanyjától, mint ami az ő pici világa számára belátható, s most nem találja a visszautat. Kis hangja túlcsilingeli az éppen felolvasott püspöki körlevelet, szívenüt, el is visszük magunkkal.

Aztán, hogy valamimódon, szinte magától beszivárgott a családi dietetikába is, hogy le a húsevéssel, és vasárnapi ebédre sóskafőzeléket eszünk boldogan, mert az bizony nem kevésbé ünnepi eledel, mint mondjuk a rántotthús.
A gyertyagyújtás meghittsége, az együttlét felszabadultsága, reménykeltő.

áldott várakozást!