Amikor PJ neves PlaybackPszichiáter küldött nekem néhány hete egy "küldd tovább ezer embernek, különben 6 hét múlva kinyiffansz" típusú levelet, mivel aznap épp megmondós napom volt, jól letorkoltam egy válaszlevélben csillogó verbális bravúrokkal teletűzdelve, majd pedig leszögeztem, hogy ha már ő is ilyeneket küldözget, végleg elvesztettem a hitemet a szakmában.
Ja, hogy melyik szakmában - még szerencse, hogy nem kérdezett vissza -, talán a segítő szakmákra általánosan gondoltam. De miután színt vallott és többszörösen elismerte sunyiságát, kiegyeztem magamban annyival, hogy csak az ő szakemberségébe vetett hitemnek mondok búcsút (ez mondjuk nem nehéz), az egész szakmával mégse lenne jó leszámolni.
A pszichiátriai intézményekben ezzel ellentétben sosem hittem eddig. Most viszont láttam valami olyat, amitől azt mondom, van remény. Barátunk, B, több hónapja van Tündérhegyen (volt OPNI asszem) - hosszú ideje nem beszéltünk rendesen, mindig is aggódtam érte és sosem hittem volna, hogy egyszercsak, elegáns könnyedséggel segítséget fog kérni.
Nem az számít, mi a diagnózis vagy minek nevezik azt, ami a problémája, hanem azok a változások, aminek láttán csak gyönyörködni lehet. Rengeteg erőt és elszántságot látok benne (olyat és annyit, mint még soha), a szembenézéshez, a változtatáshoz, felegyenesedéshez és újraépítéshez, kibogozáshoz, leleplezéshez és az előtte álló utak végigjárásához. Egészen hihetetlen. Lehetősége van forma- és teljesítéskényszer nélkül rajzolni, nem hiszik el neki, ha azt mondja, hogy nincs vele semmi, és időt szentelnek neki bármikor, amikor szüksége van rá. Kb. ennyi az egész, és zseniális lépésekkel halad előre.
A múlt hét egyik ujjongós öröme volt ez a találkozás - lehet, hogy mégis hiszek a "szakmában", bármi legyen is az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?