2009 Téli Tihanyi Tündértalálkozó

Mögöttünk van ez is... (a címért köszönet Gyöngyőnek, az alapítványi tündérség jelenlegi fővédnökének, a fotóért pedig Márknak, a tündérség címeres védelmezőjének)
Írtam már máskor is, hogy Tihany különleges, szakrális, a világtól való elvonulást biztosító hely, különösképp télen, akkor lehet megélni igazán a letisztult szépségét. A Nagyító téli továbbképzése pedig minden évben vizsgaidőszak-záró fitnesszwellnessz-esemény testi, lelki, szellemi, közösségi és mindenféle téren.
Legfőképpen találkozás régnemlátott barátokkal, tündér-társakkal és tündér-mesternőkkel, akikkel megesik, hogy egész évben csak itt és most találkozunk.
Ezen kívül elvonulás a csúnya mindennapokból és befelé figyelés, csoportra figyelés, nőségre, finomságra, kiegyensúlyozottságra figyelés (meg is telik ezekből jócskán az a bizonyos batyu, és megerősödve, összeszedettebben lehet hazatérni - aki az elmúlt napokban nem így látott volna, az jól észlelte, kicsit nagy a nyomás, de van hatása akkor is).
Ezen kívül csoportdinamikai agytorna Donáth mesterrel, akinek már a szemöldökrándulásából is tudni véljük, hogy akció lesz, itt és most.
Becsusszan általában némi alapítványi menedzsment is, amit elszenvedünk kisebb-nagyobb lelkesedéssel,
és persze megvannak a rituálészerűen bekövetkező események, mint borkóstolás az apátság gondnokbácsijának pincéjében (az apátsági misebornak valót beleértve), mélységes lélekrezdülések, egymásra rezonálások, szavak nélkül is értett tekintetek, kijózanító séták, gasztonómiai tűrőképességünk alsó határainak feszegetése, és mindenféle hasonlók.
Idén a belső-tó-átgyaloglás és az öbölben korcsolyázás a természeti körülményeknek köszönhetően elmaradt.
Volt viszont sokrészes brazil csoportdinamikai szappanopera, melyben főszereplőként sikeredett részt vennem, ennek következtében pedig nagy sok tanulás.
Előbújt például a szekrényből a megfelelési kényszerem (meglepő volt újra látni),
újabb győzelmet aratott a racionalitásom,
élményszámba ment, azt hiszem, nem szimpatikus csoporttagként viselkednem olykor,
aztán összerakni, hogy az érzelmek mégis összecsusszantak a józan ésszel (és ettől borult a bili).
kimondani, hogy az elismerés mégiscsak fontos nekünk,
és utólag büszkének lenni erre az egész katyvasznak látszó szimfóniára.

igenigen, kedves olvasók, a képzavarok megfogalmazásában is fejlődtem, úgy tűnik... pardon.


mindezekről írt még Ádám csodaszép szavakkal itt,
és Kati a DiNaMit blogon itt.

(reméltem, hogy Jürgen is fog, de úgy tűnik, elengedte.
többiekét kerestem, nem találtam egyelőre, de szándékomban áll összeszedni még)