Isten veled, Sajtosfiú

Volt egy sajtbolt a Körúton, ikszitől nem messze, gyakran mentünk be oda reggelenként.
Óriási méretű, régesrégi sajtkülönlegességeket lehetett ott kapni meg sváb pékárut.

Csilingelt egy csengő az ajtón, amikor belépett valaki és sajtillat mindenütt.
De főleg akkor jártunk be, amikor rosszkedvűen indult a reggel.
Beléptünk, körülnéztünk, megfürdőztünk az eladósrác kedvességében, mi is megajándékoztuk néhány elvarázsolt mosollyal, és vettünk pár darab csúnya-de-finom szénhidrátot, fittyet hányva ezzel mindenféle elszánt fogadalmunra. Kifelé menet pedig - ahogy a hittanórán az én drága MózesEndrémtől megtanultam - hálát adtunk a Jóistennek, hogy ma reggel is küldött nekünk egy képeslapot. És ragyogóbb lett a reggel.

Aztán egyszer elszaporodtak az árleszállítás - táblák a kirakatban - baljós jel.
Aztán egyszer a személyzet másik tagja, a mindig harsány színekben, retró klipszekkel a fülében és vad színű rúzsban pompázó néni színek nélkül, szomorú tekintettel állt a pult mögött.
- Végkiárusítás? - kérdem én empatikus súlyossággal.
- Az - így ő, véglegesen összetörve.
- Az nagyon rossz - én sután.

Hát ez az élet. Megszüntették - mára már csak a szívfacsaró hirdetéseket lehet olvasni a kirakatablakban, kiadó üzlethelyiség, 100 négyzetméter, satöbbi. Dalma még látta Őt az utolsó napon - civilben, kötény nélkül - a bolt előtti járdán: azt mondja, kiábrándító volt.
Csúnya-csúnya világválság.