Ritmus

Mondta nemrég valaki kedvesen, hogy látszik minden megszólalásomon, hogy sok bennem a művészet. Ennek a témának készülök hamarosan egy külön postot szánni, addig is néhány sort ideteszek azok közül, amik mostanában lüktetnek idebent.
Weöres Sándor bácsinak köszönhetjük mindegyiket.

Legelöl ennek az első két sora van (bár a vers teljesen ősz-végi, nekem most sikerült venyigékkel találkoznom és onnan ugrott be):

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

A másik pedig, aminek sok pici kapcsolódása van az itt és mosthoz, egyébként meg régi kedvenc csoport-ritmus-teremtős alapanyag:

Ha vihar jő a magasból,
ne bocsáss el, kicsi bátyám.
Ha falomb közt telihold lép,
kicsi néném, te vigyázz rám.

Falu végén van a házunk,
a bozótból ki se látszik,
de az angyal, ha leröppen,
küszöbünkön vacsorázik.