Csak hogy tudjuk, mi mindennek köszönhető az Élet

Költözés van kéremszépen, költözés.
De mindenütt.
De nagyon.
Végeláthatatlanul, visszafordíthatatlanul, újrakezdősen, mindent megváltoztatósan.
Lehet ilyenkor olyan tárgyakkal és emlékekkel találkozni, amelyek felbukkanása az igazigazi emlékek értékét húzza alá mint egyik végletet, és lehet küzdeni olyan mennyiségű felhalmozódott tárggyal, ami a bölcs szerzetesi attitűdöt hangsúlyozza mint másik végletet: "ne gyűjtsetek kincseket a földön!"
nade most nem is erről akarok írni.
Hanem Nagypapáról, csupa nagybetűvel. Régen akartam már írni róla, csak sosem volt apropó.

Bevezetőként a mostanában sokszor, sokaknak elmondott pár mondat:
Anyai nagyapám, az egyik legfontosabb ember az életemben. Életem első három évében a nap legnagyobb részét vele töltöttem: boldog, önfeledt játékban, életadó figyelemmel körülölelve, mindent játékba vivő odaadással.
Neki köszönhetem, hogy magamtól megtanultam olvasni - nem értettem, hogy azokat a perceket a napból, amikor nem velem játszik, miért az újság olvasásával tölti, mi lehet neki abban annyira jó, hogy az idő alatt nem velem van. Ez a kíváncsiság olyan mértékű lett egyszercsak - elevenen él bennem most is az érzés - hogy addig bámultam koncentrálva a betűkre az újságot, hogy egyszercsak tudtam olvasni.
Van egy barna kordbársony zakó, amely az övé volt, őrzöm - és néha hordom - máig is. Zsebében egy városi buszjegy található azokból az időkből, amikor minden nap elbuszoztunk a törpés parkba. A buszjegyen felirat: "gondosan őrizze meg" - úgy lett, őrzöm máig is.

Hat éves koromig kísért el fizikailag,
az elsős évnyitóm napján volt a temetése,
azóta máshogy van ez. kicsit máshogy.

A hétvégi költözködős pakolás legértékesebb felfedezése egy levél, amelyben az ő édesanyja, 1942 nyarán kérelmezi a magyar(!) királyi(!) honvédelmi miniszternél, hogy engedjék őt haza a háborúból:

Nagyméltóságú

M. Kir. Honvédelmi Miniszter Úrnak

Budapest

Kegyelmes Uram!

Alulírott mély alázattal kérem Kegyelmességedet, miszerint Gábris Béla c. őrvezető nevű fiamat, aki jelenleg a M. Kir. 52 számú honvédgyalogezrednél, a keleti harctéren katonai szolgálatot teljesít, mint családfenntartót a harctéri szolgálat alól felmenteni kegyelmeskedjék.

Legalázatosabb kérelmemet bátorkodom az alábbiakban indokolni.

Férjem, Gábris János a világháborúban 1914. évben hősi halált halt és így hadi özvegy vagyok.

József nevű fiam, aki családfenntartóm volt, 1942 június hó 28-án elesett és a tábori lelkész / Tábori posta 216/02/ értesítése szerint Kulikovka községben lett eltemetve.

A kérelmezett Béla nevű fiam, aki nős és egy 4 éves gyermek atyja, jelenleg a M. Kir. 52. számú honvéd gyalogezrednél harctéri szolgálatot teljesít, előzőleg már több ízben teljesített katonai szolgálatot,
nevezetesen

1939. évben február 5-től 29-ig,
1940.évben május 12-től október 8-ig az erdélyi bevonuláson.
1941. évben november 18-től 1942 február 26-ig.
1942. július 19-től pedig a keleti harctéren.

József nevű fiam halála egészségemben és idegeimben annyira megrendített, hogy ágyban fekvő beteg lettem és orvosi ápolásra szorulok, tekintettel arra, hogy 55 éves beteg asszony vagyok és alkalmatlan vagyok munkára, miért is Béla nevű fiam tekintendő családfenntartómnak, aki festő és mázoló segéd keresetéből engem is támogatott és támogathat, mivel havi 10 pengő nyigdíjamból élni nem tudok.

Amiért is mély alázattal kérem legalázatosabb kérelmem sürgős és kedvező elintézését.

Kegyelmes Uram! Kegyeskedjék tekintettel lenni arra, hogy Béla fiam a családból már a harmadik, amiért is alázatos kérelmemet még egyszer megismételve

maradok a

Nagyméltóságú Honvédelmi Miniszter Úrnak

mély alázattal,

Özv. Gábris Jánosné

Komárom, 1942. augusztus hó 5-én

Fentiek valódiságát igazolva, a kérelmet teljesítésre a legmelegebben ajánlom.

Komárom, 1942. augusztus 5.

Dr. Lestár István

prépost, plébános

R.K. Szent András Egyházközösség Komárom

Sosem gondoltam még rá, hogy az életemért hány generációra visszamenőleg, ki mindenkinek lehet hálásnak lenni,
mindenesetre szombat délután, 67 évvel a levél születése után dédanyám könnyei mellé odapottyantak a levél lapjára az enyémek is.

hazaengedték.
13 évvel később született még egy gyermeke, az én édesanyám.
és így tovább, és így tovább.

és végül a kedvenc képem róluk kettőjükről: