Gyönyörködés

Az emberek alapvetően szépek.
Szeretem figyelni őket (igen, ezért lettem szociológus).
Kávéházi teraszon ülve szemlélni, ahogy jönnek-mennek, találkoznak, örülnek, panaszkodnak.
Ápoltak, gondterheltek, sportosak, öregek, könnyedek, nehézkesek, egyszerűek és bonyolultak.

Hallgatni munka közben, finoman, ahogy a szomszéd asztalnál ülő férfi telefonban elmesélni a barátjának a délelőtt zajlott válóperét és arról mesél, ahogy a feleségét látta megérintődni.
Majd nézni, ahogy a nő megérkezik hozzá és mindkettőjük arcán az elköteleződés tükröződik, hogy ezt a "közös" "ügyet", a válást segítsenek egymásnak megoldani. És a férfi - joggal - kicsit még félti is a nőt. Hogy össze ne törjön. Félti persze magát is, segítséget kér. Telefonban, a munkatársaktól, munka-ügyben. De igazából emberi támogatásra van szüksége.

Azt is szeretem, ahogy az emberek hasonlóak. Olyan másokhoz hasonlítanak, akiket nem is ismernek és talán nem is láttak soha, de időnként, amikor két messze-messze külön utakon járó hasonló ember sodródik a látószögembe, egészen örömteli elgondolkodni, hogy az egyik vajon miért jutott ide, a másik meg hogyan lett épp olyan.

Szóval,
az emberek szerethetőek.
Ma csak ennyit akartam mondani.