ééééééés piros

előhang1: kísérletileg elhatároztam, hogy megpróbálom a heti3 poszt felé tornászni magam, ami azt jelenti, hogy a minőség nem lesz koherens, a tartalom ellenben szerteágazó. várhatóan.
előhang2: a cím utalás, a boldog kollégiumi időkre, amikor rajongásig szeretett Töpe barátunk "hogyan vásárolnak a lányok" címmel tartott stand-up comedyt ("nééééézd ezt vettem! juhúúúú! éééés piroooos!")

az igazi cím az is lehetne, hogy hogyan együnk mégis egészséges vacsorát.
keretek: mindenbolt-zárvavanmár hazaérkezési idő.
hűtőben fél cékla, némi zöldség meg sajt. az ablakban kitudja-hányadszor feltámadt bazsalikom, cserépben. saláta a boltos affér miatt nincs.
alapfilozófia1: Éva és Mautner Zsófi óta tudjuk, hogy a cékla sütve jó.
alapfilozófia2: ha későn vacsorázol, legalább próbálj valami egészségeset enni.
alapfilozófia3: mindig van otthon annyi valami, hogy abból egy kreatív étel kerekedjen.
eredmény: sült cékla bazsalikomos-reszelt répás paradicsom-paprika salátával, a tetején némi diós camambert sajttal bolondítva.
éééés: ha jobban megnézzük, piros.
miközben az utolsó simításokat teszem a sajton, hátrafordulok, és látom ám, hogy a lámpabúrán épp egy katica hajt végre kényszerleszállást. a színét, ugye, mondanom sem kell...

fotó, az nincs. illusztrációként ideteszem a legutóbbi őszi színekkel játszó főzés emlékét.

gyere velünk a magasba

Pannonhalma a Hely, ahová mostanában sokszor. Labirintust járni, csoportokkal tanulni, mélyrenézni, lenni. Csendben.
Ezen a hétvégén vezetői önismereti csoportot vittünk oda, hogy egymással és magukkal, emberrel és istennel, múlttal és jövővel találkozzanak.
A szombat délelőttöt az apátsági arborétumban töltöttük, csendben, befelé figyelve. Az ilyen után mindig nehéz a visszatérés a fizikai világ keretei közé. De hát ebédelni csak kell. Étterem, terasz, a körülöttünk lévő asztalnál néhány vendég, egy család gyerekkel.
Kicsi, szöszke fiú, nekem háttal ül, nyakig a túróstésztában matat. Talán négyéves lehet.
Elsétálok mellette, hátrafordul, kinyújtja a felém a csupa tejfölös kezét.
- Sziaaaaa - mondja, arcán  angyali mosoly, úgy üdvözöl, mintha régóta ismerne. Ha nem lenne körülötte a gyerekszék, egész biztos öleléssel folytatná. Visszaköszönök.
- Gyere velünk a magasba!
- Most nem megyünk a magasba, mondja anyuka, földhözragadt hangsúllyal.
- Épp onnan jöttem - mondom én.

Nemrég hallottam, hogy a kisgyerekek agyhullámai olyan frekvencián mozognak, mint a meditáló felnőtteké. Vagyis ők még sokkal nyitottabban járnak-kelnek, és egész biztos folyamatos kapcsolatban vannak az éggel.
Szóval ha bárki ilyen ajánlatot kap, kedves olvasók, nem szabad visszautasítani...

tudúliszt

lendületből ideírom, mert mindezeket meg kell tenni, csak ezekre a sok világ- és szektormegváltás mellet nem marad idő soha.
akkkárki számonkérhet.

1. internet-szolgáltató váltás (mert a beltáv elviselhetetlen)
2. bankváltás (mert a magnet jó. minden szempontból)
3. elköltözés (ez utóbbit nem részletezném egyelőre)

ámen.

hegyek

Van az alaptézis, hogy síksági kislány márpedig a hegyre nem megy föl.

Van a másik alaptézis, hogy a fizikai határaink megtapasztalása lelki-szellemi szinten is hoz valami változást, de legalábbis határ-élményt.

És van az az energiaszint, amiről már azt gondolhatnánk, hogy nincs lejjebb.

Aztán pedig van az erdő. Maros völgye, messze mindentől, ami város/nyüzsgés/civilizáció. Spontán ötlettől vezérelt elvonulás, sok óra út, világvége élmény, hideg, fenyőillat, őszi napsütés és mindenekfelett a patakpart sűrű ritmusú, mégis megnyugtató, öröklétre mutató csobogása.

Túra. Jócskán beharangozott kihívásokkal, ennek minden félelmével és elszántságával, lehetetlenségével és lehetőségével. 1300 szint 13 kilométeren. Istenszéke. Isten széke. Szikla szélén ücsörgés, egyforma távolságra minden mélységtől és magasságtól. Az erdők teteje, mint bársonypárna, amin látni, hogy Isten milyen irányba simogatta hatalmas tenyerével. Lefelé patak kövein lépkedés lendülettel és félelemmel, minden lépések bizonytalanságával és egyszerre játékos felszabadultságával.

Soha de soha nem értettem, hogy ez hogyan lehet jó. Küzdeni magad fölfelé mindenféle szenvedések árán, vajon mi vezérelheti erre az embert. Talán az, hogy a lépteid utána könnyebbek lesznek, mint valaha. Talán az, hogy leküzdöd azt az érzést, amikor hosszú és monoton, véget nem érő emelkedőn vagy lejtőn elveszíted minden hitedet egy pillanatra, hogy még levegőhöz is alig bírsz jutni. Talán az, hogy föntről minden más. Talán, hogy így közelebb van az ég. Talán az út közben ajándékként feltűnő málnák és áfonyák, menták és kakukkfüvek, talán a folyamatos félelem. Vagy mindez egyszerre.

Na és a patak. Azok a helyek, ahol van folyó víz, sokkal egészségesebbek, mélyen hiszek ebben. Mert a folyó víz biztosítja az élet áramlását, megtisztít, egyensúlyba hozza a belül zubogó ritmust. Pár napnyi élet a patak partján, napfénytől melengetve, átmos az emberből minden lerakódott lelki terhet, helyre teszi a fontosságokat és fölerősíti a gondviselésbe vetett bizalmat.
A „miért nem élünk így minden nap” kérdésre nem tudom a választ. Mindenesetre a lelkünk még egy kicsit ott maradt.

szokásos elő-őszi

szeretettel jelentem, kedves olvasók,
hogy az idei őszi lekvárba
a füge
a szilva
a vörösbor
és az étcsokoládé bútorozott össze.

úgy van ezzel a lekvárfőzéssel valahogy,
hogy egyszercsak úgy kedvem támad, mintha jelezné valami belső idő-szerkezet.
és még mindig nagyon jól esik,
mert az alkotás egy olyan formája, amiben nincs mindennap részem.

idén nem marad ki a dunsztolás sem, ennek eredményeképp remélem, tartósabbak lesznek, mint a tavalyiak.
kíváncsi vagyok. és ennek a bejegyzésnek nincs további filozófiai tartalma,
mint hogy a természet ritmusát követni jó,
és alkotni felszabadító.