gyere velünk a magasba

Pannonhalma a Hely, ahová mostanában sokszor. Labirintust járni, csoportokkal tanulni, mélyrenézni, lenni. Csendben.
Ezen a hétvégén vezetői önismereti csoportot vittünk oda, hogy egymással és magukkal, emberrel és istennel, múlttal és jövővel találkozzanak.
A szombat délelőttöt az apátsági arborétumban töltöttük, csendben, befelé figyelve. Az ilyen után mindig nehéz a visszatérés a fizikai világ keretei közé. De hát ebédelni csak kell. Étterem, terasz, a körülöttünk lévő asztalnál néhány vendég, egy család gyerekkel.
Kicsi, szöszke fiú, nekem háttal ül, nyakig a túróstésztában matat. Talán négyéves lehet.
Elsétálok mellette, hátrafordul, kinyújtja a felém a csupa tejfölös kezét.
- Sziaaaaa - mondja, arcán  angyali mosoly, úgy üdvözöl, mintha régóta ismerne. Ha nem lenne körülötte a gyerekszék, egész biztos öleléssel folytatná. Visszaköszönök.
- Gyere velünk a magasba!
- Most nem megyünk a magasba, mondja anyuka, földhözragadt hangsúllyal.
- Épp onnan jöttem - mondom én.

Nemrég hallottam, hogy a kisgyerekek agyhullámai olyan frekvencián mozognak, mint a meditáló felnőtteké. Vagyis ők még sokkal nyitottabban járnak-kelnek, és egész biztos folyamatos kapcsolatban vannak az éggel.
Szóval ha bárki ilyen ajánlatot kap, kedves olvasók, nem szabad visszautasítani...