hegyek

Van az alaptézis, hogy síksági kislány márpedig a hegyre nem megy föl.

Van a másik alaptézis, hogy a fizikai határaink megtapasztalása lelki-szellemi szinten is hoz valami változást, de legalábbis határ-élményt.

És van az az energiaszint, amiről már azt gondolhatnánk, hogy nincs lejjebb.

Aztán pedig van az erdő. Maros völgye, messze mindentől, ami város/nyüzsgés/civilizáció. Spontán ötlettől vezérelt elvonulás, sok óra út, világvége élmény, hideg, fenyőillat, őszi napsütés és mindenekfelett a patakpart sűrű ritmusú, mégis megnyugtató, öröklétre mutató csobogása.

Túra. Jócskán beharangozott kihívásokkal, ennek minden félelmével és elszántságával, lehetetlenségével és lehetőségével. 1300 szint 13 kilométeren. Istenszéke. Isten széke. Szikla szélén ücsörgés, egyforma távolságra minden mélységtől és magasságtól. Az erdők teteje, mint bársonypárna, amin látni, hogy Isten milyen irányba simogatta hatalmas tenyerével. Lefelé patak kövein lépkedés lendülettel és félelemmel, minden lépések bizonytalanságával és egyszerre játékos felszabadultságával.

Soha de soha nem értettem, hogy ez hogyan lehet jó. Küzdeni magad fölfelé mindenféle szenvedések árán, vajon mi vezérelheti erre az embert. Talán az, hogy a lépteid utána könnyebbek lesznek, mint valaha. Talán az, hogy leküzdöd azt az érzést, amikor hosszú és monoton, véget nem érő emelkedőn vagy lejtőn elveszíted minden hitedet egy pillanatra, hogy még levegőhöz is alig bírsz jutni. Talán az, hogy föntről minden más. Talán, hogy így közelebb van az ég. Talán az út közben ajándékként feltűnő málnák és áfonyák, menták és kakukkfüvek, talán a folyamatos félelem. Vagy mindez egyszerre.

Na és a patak. Azok a helyek, ahol van folyó víz, sokkal egészségesebbek, mélyen hiszek ebben. Mert a folyó víz biztosítja az élet áramlását, megtisztít, egyensúlyba hozza a belül zubogó ritmust. Pár napnyi élet a patak partján, napfénytől melengetve, átmos az emberből minden lerakódott lelki terhet, helyre teszi a fontosságokat és fölerősíti a gondviselésbe vetett bizalmat.
A „miért nem élünk így minden nap” kérdésre nem tudom a választ. Mindenesetre a lelkünk még egy kicsit ott maradt.