százhatvanas busz, este 9 körül.
megáll az uszodánál, első ránézésre nem száll fel senki. aztán valami nagy nehézkedés zaja hallatszik.
idős, nagyobb darab néni egy kicsike, púpos hátú, nagyon öreg, légies soványságú másik nénit próbál felsegíteni. túl magas a lépcső, nem megy nekik.
a buszban végigfut valami lélegzetvisszafojtott figyelem-érzés, mintha az életünk múlna rajta, de valami varázslat folytán nem tudnánk mozdulni, hogy odalépjünk. végül a közelben álló erős és fiatal férfi lép oda, s egy gyengéd mozdulattal lendíti fel a pehelysúlyú, valószerűtlenül törékeny lényt.
beszélgetnek.
a minden lében kanál társalkodónő bosszankodik
az utastársa hallgat.
időnként, kérdésre amikor megszólal, olyanok a válaszai, mint egy tisztalelkű óvodásnak. lassan, komótosan mndja ki a szavakat és kérdéseket. az általa mondott kevés szónak még így is százszor nagyobb súlya van, mint a másik folyamatos károgásának.
le kell szállnom. úgy helyezkedem, hogy elhaladóban oda tudjak lesni.
belenéz az arcomba, rámosolygok, hálából, hogy láthatom. a szeme világítóan kék, a ráncai mosolygósra alakultak, közülük süt valami derű és mély elfogadás. hosszan végigmér, zavarba jövök, majd megállapítja, hogy "manapság szép ruhákat hordanak a nők".
bóknak veszem. leszállok. ők utaznak tovább. vajon meddig még? és vajon mi meddig utazunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?