Épp fejeztem be az smst J kollégának ma reggel, hogy elvisz-e dolgozni autóval (tekintve, hogy a bringám a múltkori furcsa lámpás eset után az irodában maradt), amikor a rádió bemondta a szmogriadót, majd - mire a küldés gombot megnyomtam - könyörgő hangon tette hozzá, hogy kérik a lakosságot, ne szálljanak autóba.
Villamossal mentem végül, de ez most nem is fontos.
Este meg busszal haza, és amikor leszálltam az éjjeli ködben, soha nem tapasztalt erővel csapott arcul a szmog (belülről meg pontosan egyidőben a rég-nem-érzett-erejű vágy, hogy nem akarok tovább itt élni, az én kicsi városomat akarom, ahol kevesebb a távolság, az inger, a szmog, az ember és a lehetőség is).
Nem tudom pontosan, mitől, a szmogtól-e, vagy attól, hogy a könyvben, amit olvasok, egy sorozatgyilkosság tanúja lehettem pár oldal leforgása alatt, netán a furcsa öltözetű, megállapíthatatlan nemű, vonagló mozgású, szürreálisan magas utastárs mögöttem haladó lépteitől, vagy az esti beszélgetés nyomai sajdultak meg bennem, de félelem tört rám.
És nem a jóféle, hanem a minden zörejre megremegő, megfoghatatlan eredetű és szándékú, múlni nem akaró fajta.
Talán először találkoztam vele, amióta itt lakom.
Ha már jött, üdvözöltem illendően szorongó módon
és figyeltem, hogy mit tesz velem
vitt. arra, hogy a figyelmemet nagyon erősen a saját lépteim ritmusára, lélegzetem ütemére irányítsam, itt legyek és most, mert sem száz, sem ezer kilométerrel odébb, sem az egy év múlvában, sem az öt évvel ezelőttben nem tudok lenni, hiába kívánkoznak kérdések és emlékek, jövő bizonytalanságok és elveszített képek emlékei.
valami ilyesmi élmény lehet a szemlélődő ima is, mert a gondolat így könnyen szárnyal az ég felé, miközben a lábával a földbe próbál kapaszkodni az ember.
most először voltam hálás a flórián tér parkjának járdára szórt apró és éles köveiért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?