Örkény

Ha még nem mondtam volna, vagy nem mondtam volna elégszer, a PIM az a múzeum, amely képes rá, hogy mai nyelven szóljon a mai emberhez, lekösse, izgalomba hozza, elvarázsolja, megérintse, és ami a legjobb, az összes érzékszervét szinte egyszerre megmozgatva juttassa el a látogatóhoz a Lényeget. Nem, nem a történetet, az eseménysort, az író/költő életét, és nem is az unalmas, száraz történelmi tényeket, hanem valami belülről jövő lényegit. Mint ahogy a híres-neves Petőfi kiállításban is ezt teszi, az Örkényben még inkább.
Mert az, hogy telis-tele van elképesztően kreatív megoldásokkal (ezt a részt ne olvassa, aki meg akarja nézni, de olyasmik vannak, mint visszafelé járó hangosan ketyegő órák, titkos-tükrös ajtó, tóték dobozaiból összerakható idézetes ülőkék, budiba épített képernyő, korabeli telefonfülke, és mindennek a kicsúcsosodása, a vendégkönyvként funkcionáló szintén korabeli írógép, ahová maga pötyögheti be a vendég az élményeit), az még csak hagyján, kreatív kiállítást láttunk már.
Az, hogy jól találja meg a központi motívumot és nem simán az életét meg az alkotásait firtatja, hanem az egész kiállításban a groteszk látásmód kialakulásának életútbeli eredetét keresi, az is elvárható egy magára valamit adó múzeumtól. 
De az, hogy lelki-önismereti élményt okoz, az igazán átlagon felüli, ha egy múzeumról van szó.
Mert valahogy eltalál az ember lelkében olyan pontokat, amikor fel kell tenni önmagának a kérdést: sorsról, életfelfogásról, szerelemről, írásról. Arról, hogy hogyan akarunk tekinteni egy-egy életeseményre, sorscsapásként vagy lehetőségként, nélkülözésként vagy kihívásként. Satöbbi. 
Persze lehet, hogy ez csak nekem ekkora önismereti élmény, mert mindig is közel állt hozzám Örkény életfelfogása, meg az a szemlélet (kösz, Anyu), hogy egy cseppnyi iróniával, neadjisten szarkazmussal minden könnyebben elviselhető. 
Mindenesetre, aki valamit meg szeretne érezni Örkény világából, annak irány a kiállítás.