Barátunk, a Balsors – régen tép, de legalább már ismerős a fájása

Azóta, amióta amott egy kisebb fajta kivándorlási valóságshow-vá változtattam az életem, rengeteg ember társult be hozzám, hogy az élet és az otthon maradás vs. külföldön maradás kérdéséről gondolkodjon velem.

Végsősoron nem olyan nagy baj ez, ha arról is lehet szólni, hogy miért nem egyértelmű egyáltalán, hogy az embernek márpedig ott kell élete küldetését teljesítenie, ahová a jóisten lepottyantotta. Mint ahogy az sem olyan egyértelmű, hogy akinek egy csöpp esze van, elmegy külföldre, mert otthon már egyszerűen nem lehet tovább kibírni.

És most nem azt akarom megválaszolni, hogy hol kell vagy hol érdemes élni, meg arról sem most akarok mesélni, hogy szerintem hogyan lehet dönteni.

Csak azon szeretnék kicsit szemlélődni, hogy az alábbi versike, amit kaptam tegnap az egyébként frissen megismert, sok mindenben együtt rezgő barátnőtől, miért vitte ki olyan nagyon nagy erővel nálam a biztosítékot. Agyilag mármint. Értsd: dühös lettem tőle. A Krisztához fűződő minden szeretettel együtt. És a dühöt szinte azonnal a kíváncsiság követte.

Kiss Judit Ágnes: Szó

 
Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.

Míg annyi jóval van tele

A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Tudniillik, ha a barátnő, akinek a kifinomult ízléséről volt alkalmam már meggyőződni, megosztotta, akkor egyrészt feltételezem, hogy jó szándékkal, továbbá azt is, hogy őt megérintette.

Az, hogy magát a verset irodalmilag nagyon gyengécskének tartom, mondhatni gagyicskának, az még magyarázza az agyamban történt robbanás mértékét (meg amúgyis már megfenyegettek, hogy karácsonyra Coelhót fogok kapni).

Az, hogy az utóbbi két napban rongyosra gondolkodtam az elmém, szintén inkább csak egy hagyjál-békén-vállrándításra adna okot.

Aztán, hogy tovább ízlelgettem magamban a korántsem könnyen viselhető élményt, kezdtek előjönni azok a képek pszichodrámás múltamból, amikor megy az ember (a protagonista ugye) körbe-körbe a teremben, hátán cipelve a búját-bánatát meg a sok generációkon átívelő szart (a felejthetetlen kifejezésért köszönet ezúton is Garay Magdinak), és amikor valami csodamód megszabadítják ezektől, akkor ott találja magát egyszál egyedül, és azt sem tudja már megmondani, hogy kicsoda ő a balsorsa nélkül. Aztán zajlik tovább a történet, és kiderül, hogy kicsit fél is, hogy most mi lesz, mert hát itt volt vele az a nagy csomag sorscsapás, de azokkal őszintén szólva biztonságosabb volt, mert oly régen voltak már vele, hogy talán ezek adták az életben a legnagyobb biztonságot. Ezek ismerősek voltak és kiszámíthatóak, ezek nélkül viszont teljesen újjá kell írnia az életét. És attól aztán tényleg van mit cidrizni. Azt hiszem, mindannyiunknak van ilyen élménye: idő közben megszerettem a problémám, és már-már én ragaszkodom hozzá, szinte összenőttem vele.

Távol álljon tőlem, hogy a nemzeti himnusz kollektív tudattalanra gyakorolt mantrisztikus hatását elemezzem. Az is távol álljon tőlem, hogy ezo-rózsaszín tanításokat árasszak az internet nyilvánosságába a sorskönyveink átírásáról.

Csak azért szeretném felemelni a hangom, hogy SENKI ne próbálja meg azt kérni tőlem, hogy tanuljak meg két rossz közül választani. És a gyerekeimtől, meg a szüleimtől se.

Legyen viszkető seb? Noooormális? Akkor már lehetnék gennyes mandulagyulladás is. Vagy perforált vakbél, az legalább sürgős, ergo viszonylagosan hamar változást okoz (vagy ilyet, vagy olyat, de legalább változást).

Azt gondolom, nagyon fontos lenne tudatosítanunk, hogy a megsavanyodott mártíralkatú, szükre acrcú antihősök nem vezetik az országot, a nemzetet, a várost, de még a családot sem semmilyen szebb jövő felé. Aki csak bőr alá szorult tövis bír lenni, azzal nem sokra megyünk, ha itt marad do počtu. Ők inkább vallják maguk eszkimónak a népszámláláskor, majd tegyenek is úgy, mint az eszkimók és rakják ki egymást a legközelebbi jégtömbre.

Azzal mennénk talán sokkal többre, hogyha amit választanánk, azt örömmel tudnánk választani. Nem azért, mert azt mérlegeljük, hogy mi a kisebb rossz, hanem hogy miben van több minden, ami szerethető. Mélyen hiszem, hogy nem azok tudják megváltoztatni a világot, akik kellően szívósak és kemény(k)edve kibírják a legnagyobb rosszat is, hanem akik képesek rá, hogy akár egy grammnyi örömöt találjanak a legnagyobb nehézségben is. Aki nem hiszi, kérdezze meg a nagymamáját, hogy gyerekként a háborúban tudtak-e örülni valaminek, vagy mivel játszottak annakidején.

Ha nem tudom szeretni, amit választottam, soha nem leszek boldog. Ezért aztán, valószínűleg, ha azon gondolkodunk, hogyan lehetne kicsiny országunk megtartó ország, azon is érdemes munkálkodni közben, hogy akik itt élnek, legyenek képesek szeretni azt, ami az ő életük választása.