Unod magad, Tibi?

Már az évfordulós koncert idején sokszorosan megfogadtam, hogy nem fogok Quimby koncertre járni, legalábbis egy darabig, mert ár-érték arányban a betesszük cédén változat még akkor is jobban megérné, ha eredetiben megvásárolnám a lemezeket. Aztán a tavalyi párkányi koncert csak ráerősített erre, amelyben szintúgy nem jött akkora belső átélés sem a színpadról, mint egy közepes március tizenötödikei gimnazista irodalmi színpadban.

De ez most más lesz, gondoltam, mert ez kérem Teátrum. Nem koncert, hanem színházművészeti performansz. És Isten bocsássa meg, mi másra számít ilyenkor az ember, még az is, aki nem olvasott túl sok Peter Brookot, mint hogy olyasmikkel találkozhat, mint Színpadkép, Dramaturgia, Színpadi Mozgás, Párbeszédek, neadjisten Történet.

Ami történt, az nyomokban tartalmazott díszletet (10-12 hol ki-hol be kapcsolt karácsonyfaégő-füzér), kiscserkész-tábortüzi átkötő jelenet mércével mérve is gyatra bábjeleneteket sufnituning paravánnal, és néhány elb*ott felvezető monológot, szám szerint kettőt, amelyekből egynek nem volt se füle, se farka, mivel arról sikerült szólnia, hogy Tibi elfelejtette a dalszöveget. Plusz néhány újrahasznosított vetítés a háttérben.

Ha elfogadjuk alap paradigmának azt, hogy ez egy igényes zenekar, akkor az lenne a minimum, hogy nézzenek utána a két lépésnyi távolságnál is közelebb jövő-menő színházi szakember haverjaiknál, hogy miért is nem elég magunk elé lógatni egy rövid lábat mímelő farmergatyát és elviselhetetlen hangon rikácsolni ahhoz, hogy ami történik, azt bábjelenetnek legyen nevezhető. Vagy gondolkodjanak el, hogy az évezredes repertoárból összeszedett-vedett dalok hogyan állhatnának össze egy képpé.

De a baj nem is ez. Hanem a kiégettség. Hogy Tibi akárhogy is csűri-csavarja, már nem tudja új dallammal énekelni, hogy tékozló angyal a magasban. És hogy nagyon látszik, amikor a billentyűsnek egy dal közepén eszébe jut, hogy holnap vajon ki hozza el a gyereket a napköziből. Hogy a csapat egy befutott lakodalmas-zenekar allűrjeit viseli magán és bár a negyvenes nők ugyanúgy visonganak a nézőtéren, mint korábban, ők maguk, a zenészek nem jutnak el az alkotásig. Csak zenélnek, zenélgetnek.

Nem kéne a Most múlik pontosant eljátszani már, Tibi, ha te se szereted. Attól, hogy aláteszed a Carmina Burana alapritmusát, még nem lesz jobb, bazmeg. Nem is lenne muszáj színpadra lépni, ha nincsen mondanivaló. Ha unod önmagad. Nem is muszáj újdonságokkal előrukkolni, ha nem adatik épp most meg a felszabadultság. Tudom, hogy ilyen korán készülni a búcsúkoncertre, meg a visszatéréskoncertre, kiábrándító nagyon. Tudom. Addig kicsit rajzoljál, hátha az megindít.