Sok. Sikert. Akkor.

Sosem tagadtam, fontos szerepet játszott az életemben. Sokat tanultam, nem tőle, inkább általa, illetve az állandóan zajló csatáink által. Küzdöttünk. Én a tizenéves identitásépítő csatáimat vívtam vele, ő meg zöldfülű alig-felnőttként küzdött a saját szerepének keresésével, néha a szerepzavaraival. Hivatalosan általában utáltuk egymást, mélyen pedig egy kölcsönös tisztelet húzódott. Legalábbis én így éltem meg. 

Aztán később, amikor nyílegyenesen lépdeltem tovább azon az úton, amelyre a rálépésemhez neki is sok köze volt, egy idő után már nem tetszett neki a dolgok alakulása. Rá nézve túl veszélyes, vagy csak túl nagy változást ígérő, vagy túl naiv tervekkel álltam elő, és - mint ahogy általában szoktam - úgy beszéltem a jövőről, mint ami éppen történik, és a saját világmegváltó céljaimról, mint valami megkérdőjelezhetetlen tényekről. Elmondtam egy színházi szünetben találkozáskor csillogó szemmel a vízióm a szlovmagy oktatási rendszer gyökeres átformálásáról, mire ő a "Hát akkor sok sikert hozzá" mondattal és egy cinikus mosollyal az arcán, ott hagyott. 

Jó ideje nem találkoztunk, ma is csak véletlenül. Ő várakozott, én megálltam mellette, ez zavarba hozta, jobban örült volna, ha nem. Kérdeztem, kérdezett, meséltem az örömeimről. Távol tartotta magát. Nehogy örüljön velem. Az öcsémről kérdezett inkább, hogy lássam, az ő szemében ki vitte többre. Aztán amikor már a "dicsekvésem" átütötte a határt, ismét elővette a hátakkor-soksikert mondatot, de most sokkal erőtlenebbül, mint akkor régen. Aztán úgy döntöttem, ott hagyom és nem kínzom tovább a jelenlétemmel (pedig igazán könnyű lett volna visszaélni azzal, hogy neki ott kellett várakoznia, ahol épp találkoztunk). 

Azt hiszem, a két évvel ezelőtti prezim óta, ahol többek között az ő alkalmatlanságára vezettem vissza az életrevalóságom kialakulását, az ellenség-listáján szerepelek, ezt bizonyította a mai találkozás is. Nosebaj.