A mindenhonnan üvöltő JELENlét

Az itt-és-most, mára, egy szélesebb társaságom körében, állandósult szókapcsolat. Csoportmódszer-szemlélet. Valamiféle varázslásra törekvés annak jegyében, hogy azzal foglalkozunk, ami a JELENben van és nem azzal, ami a TERVben van. 

Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy legyen mire hivatkoznom, amikor azt mondom, hogy ennek a hátrányából indulok. Ittésmostozni nálunk lassan nem más nagyságrend, mint fagyizni, és ez nagy csapda. Elveszi a tényleges JELENlét tiszteletének az élét. 

Emlékszem, régesrég, amikor még másak voltak a világom berendezésének alapkövei, egy időben olvastam Prantét, aki akkor még részletesen és szívbemarkolóan írt az élete tragédiáiról. Élete párja és első gyermeke tragikus elveszítése után, a téboly határán, azzal is találkoznia kellett, hogy a középső gyereknél diagnosztizáltak valami agydaganatot. Arról írt, hogy ült a kórház várótermében a műtét alatt és várakozott. "Két kezem a térdemen, az egyik tenyerembe azt véstem, hogy itt, a másikba azt, hogy most és ezeket bámultam, hogy életben maradjak" - valahogy így hangzott ez a mondat, ami oly mélyen belém vésődött, hogy néha én is így kapaszkodom. 

Most, hogy tönkretettem a párkapcsolatomat a folyamatos és elviselhetetlen jövőfókuszommal  életem egy csodálatos és bátor-felvállalós fordulat folyományaként új alapokra helyeződhet és egy csomó-csomó szerepemet, helyzetemet, célomat és tervemet újraírhatom, mindenhonnan üvölt, suttog, magyaráz, ölel, hívogat és kacérkodik velem a JELEN. 

Szakmai rendezvény óriási elfogadásába csomagolva

Férfibarát angyallények cinkos jótanácsaként

Szakmai jóbarát meséjében

(meg)Küzdésben világbajnok Barátnő egyetlen működőképes stratégiájaként

Véletlen jött buddhista előadás gyógyító attitűdjeként

A viccként felolvasott éves horoszkóp legnagyobb sikerkritériumaként. 

A zenék 

A képek

A filmek

A fények a hangok a madarak

szóval minden ezt üvölti. Hogy Jelen.

Hogy azt vegyem észre, ami ITT és azt fejezzem ki, ami MOST és aztán majd amikor KÉSŐBB lesz, akkor ott is lesz nekem egy akkori most, amivel foglalkozhatom, de azt ne akarjam még idejekorán megoldani.
Vagy hogy ami bennem van, tényleg azt vegyem észre, engedjem magamnak meg, terjesszem ki és eresszem szabadjára olyan mértékig, amíg belőle valami cselekvés zubog. Vagy ha épp a nemcselekvés van, akkor hadd legyen az.
A fókusz megtartása energiaigényes valóban, de utána a hiteles cselekvés már sokkal kevésbé. Hiszen az magától jön.

Még jó, 

hogy mindennek szellemében

azzal nem is kell foglalkoznom

hogy miért nem tudtam ezt úgy IGAZÁN 

a múltban.