Pánikszoba

Tegnap találkoztam épp a rég nem látott Bárány Jánossal a reggeli vonaton és meséltem neki, hogy én már annyira hatékony vagyok időgazdálkodás terén, hogy például a reggeli sminkelést mint alkotási folyamatot tervezetten és rendszerszinten a vonaton valósítom meg, ez reggeli sietség idején különösen értékes perceket tud megspórolni. Azzal, ahogy ezt elmeséltem, és ahogy János erre reagált, egész komoly mértékben legitimálódott a lelkemben ez a dolog, és törlődött minden olyasmi bizonytalanság, hogy például mit szólnak az utastársak, hogy akár az álló vonaton is képes vagyok bevetni magam a klotyóba, vagy olyan hosszan vagyok bent, ami alatt egy egész könyvet el lehetne olvasni, netántán nem hallatszik wc-öblítés muzsikája, amikor végre kijövök onnan.

Ma reggel tehát teljes nyugalommal léptem be a cső alakú helyiség köríves ajtaját magamra húzva, és már áradtam is be a make up folyamat flowjába neonfényben úszva. Amikoris, kisvártatva (t.i. a flowban felolvad az időérzék) kopognak. Majd kopognak még egyszer. Épp befejeztem, nyitom ki, sejtve, hogy nem egy vizelettartási problémákkal küzdő utas vár majd, hanem valaki más. A stewardess az (igen, kérem, a Regiojeten stewardessek vannak), aki némileg aggódó, némileg zavart stílusban kérdez egyszerre három dolgot is. Enyém-e a pulcsi ott nem messze, van-e valami baj, valamint hogy kezelheti-e a jegyemet. Csak mert az utastársak mondták, hogy bejöttem ide és elég régóta itt vagyok. Jegyemet átadom, pulcsit igazolom, aztán, csak hogy a derű meglegyen, elmesélem röviden azt is, hogy minden reggel itt szoktam sminkelni. Majd visszavonulok a helyemre hálatelt arccal, és legszívesebben fennhangon jelenteném ki, hogy köszönöm mindenkinek a gondoskodást és aggódást, jól vagyok, sőt még szebben is.

A képen látható lény őrizte ezalatt a helyem.