tánc

a tánc a legjobb dolog, ami történhet.
mert felszabadít, megmozgat, hitet ad, kreativitásba dönt.
vonzóvá tesz, kibontakoztatja a szenvedélyt,
kapcsolódási felületet teremt,
összehoz
együttmozgást eredményez
megszünteti a feleslegesen lerakódott kontrollt
és bebizonyítja, hogy ki vagy. egyszer s mindenkorra.
táncolni
muszáj.
pont.
felkiáltójel.

hová tart?

(nem, nem a szlovák kormány bukásáról fogok írni)

Hogy van az, hogy összejön egy csomó életigenlő, jóakaratú, optimista, szeretetteljes fiatal,

és egyszercsak nagyvárosi rémtörténeteket kezdenek el mesélni egymásnak.

amikor az X buszon a pasi meg akarta késelni a nőjét élőben, 

vagyamikor Z téren meztelenre vetkőztettek két hajléktalant

meg a többi borzalom.

és mindeközben telefonálnak a szüleim, 

hogy láttak a tévében egy autóbalesetet, ahol a kocsi pont mint az enyém

és a társaságban kérdezik egymástól, hogy kinél van valami önvédelmi cucc

jesszus.

és a bizalom, az hol van? (azt már ki sem merem mondani, hogy társadalmi)

lehet, hogy nem jól teszem, de én még mindig hiszek abban, hogy aki nem hiszi, hogy érheti baj, azt nem is fogja baj érni. ámen.

osztály

10 év rettenetesen hosszú idő. mégsem tudtuk megállapítani, hogy ki az, aki a legtöbbet változott, mert - talán a hely teszi, talán, hogy újra látjuk egymást, talán a levegőben keringő gimi-illat - mindenki éppen ugyanolyannak tűnik, mint akkor.
ennyi idő, meg az öt év, amióta sokakkal nem találkoztunk, felhangosítja a jellemvonásokat, még inkább szerethetővé teszi a közös értékeket és háttérbe szorítja mindazt, ami nem annyira fontos.
megilletődés, öröm, egymásba feledkezés.
hálás vagyok érte, hogy nem a teljesítményekről, hanem az emberi vonásokról és a saját - itt-ott tükörsima, amott göröngyös útjainkról - szólt az este. hogy az egymás iránti kíváncsiság és a közös történeteink cinkos-vidám emlékei teljesen felszabadulttá varázsolták.
visszatekintve még inkább felértékelődött és egyértelművé vált, hogy az együtt töltött nyolc év alatt mennyit és mit tudtunk adni egymásnak az élethez szükséges kincsek gyűjteményébe.

ki viszi át a szerelmet?

nem lehetne inkább az a kérdés, 

hogy ki HOZZA át a túlsó partról?

... és jól vagy?

Ha mondjuk egy imprós játékot terveznék, rengetegféle jelenetet lehetne rendezni egy ilyen, kontextus nélküli első mondatra alapozva .
És igen, mindig a legegyszerűbb kérdésekre a legnehezebb válaszolni.
Mostanában több kedves régenlátott baráttól hangzott el felém ez a pár szó,
és mindannyiszor nyögvenyeltem, hogy hogy lehetne valami igazit válaszolni.
Nézzünk néhány variációt.
- köszönöm, jól, minden a szokásos: rohanás, munka, pörgés. Mint ahogy korábban is írtam, ez egész egyszerűen unalmas. Nincs kedvem mindig ugyanazt válaszolni, és szerintem a kérdező sem lesz tőle felvillanyozva.
- köszönöm, fáradtan. nagyon sokat dolgozom az elmúlt időben blabla. Ugyanaz, mint az előző.
- köszönöm, felívelőben. Épp az imént határoztam el újra, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy élvezzem az életet és legyen szabad blabla. Ez oly mértékben ezoterikusan hangzik, hogy Domján László sem tudjá jobban.
- köszönöm, épp lelki hullámvasútban vagyok, néha úgy érzem, hogy az életemet fel kéne fordítani a feje tetejére, és megváltoztatni mindent, de mindent. Kívül és belül is. Ez olyan ijesztő, hogy egy szemvillanás alatt rámhúznák a kényszerzubbonyt.
- köszönöm, nem tudom. Mit akarsz hallani? Ez enyhén nagyképű, de legalább időt nyerek vele.
- köszönöm, nem tudom. Tudod, tényleg nem tudom, mert mostanában nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Ez se nem igaz, se nem érthető, viszont legalább önironikusan álfilozofikus.
- köszönöm, nem akarok róla beszélni. Beszéljünk inkább rólad. Ez is eléggé filozo-flegmatik, ráadásul enyhén depresszív is.
Szóval nem könnyű (pszichodramatisták előnyben, mert ők tudják, hogy a kérdésre mindig néhány itt-és-most érzést kell válaszolni).

na persze, hogy mi a megoldás. Talán leginkább néhány zsebből előszedhető aktuális kis élet-gumicukor történet.
Aki tud jobbat, kommentelje ide a köz javára!