Feltettem ma magamnak a kérdést, hogy rosszul viselem-e a kritikát. Még nem találom rá a jó választ, de a kétség önmagában van akkora, hogy érdemes legyen ideírni.
Volt egyszer egy folyóirat-alapítás, lánglelkű főszerkesztő barátunk, az a típus, akire nem lehet haragudni, úgy gondolta idén nyáron, beteljesíti egyik álmát. És lőn.
Aztán ma estére rendezett egy lapbemutatót. Az, hogy ki volt ott és ki nem, nem is érdekes.
Többnyire jószándékú emberek többnyire vattacukor-megfogalmazásban kedveskén méltatták a lap amatőr, ámde lelkes voltát satöbbi.
Mindezek nem is érintettek sehogy, leginkább a rászánt időt sajnáltam.
Mígnem jött a kiadó nagyasszonya, Nyolckötetes Mesekönyvíró Mária, aki szintén néhány kedves mondattal rukkolt elő, köztük a következővel: "Nagyon örültem neki például, hogy felfedezték Feldmárt, aki alapvetűen egy letűnőben lévő generáció képviselője, de úgy látszik, korosztálytól függetlenül blablabla".
Nostehát hogy hol itt a kritika? Hogy valójában van-e vagy nincs, azt nem tudom, de az én lelkem ezt imígyen fordította: "milyen bájos, ahogy ez a lelkendező kislány rácsodálkozik az öreg Feldmárra, aki számunkra, a vagyány rendszerváltó értelmiségiek számára már rég a kinőtt ruha kategóriájába tartozik, nadehát hadd örüljön ő is, az mindenkinek kijár korosztálytól függetlenül, nemde..."
Szóval ez egészen meghatározó volt. De mindegy, végülis minél naivabb és tudatlanabb vagyok, annál nagyobb a világ előttem álló, felfedezésre váró része.
szombat, október 25, 2008
kedd, október 21, 2008
ősz
Szeretem az idei őszt.
A ragyogó napsütéses délutánjaiért,
A gyönyörű zöldségeiért,
A könnyfakasztó színben pompázó faleveleiért,
Úttesten mosolygó vadgesztenyéiért.
Azért, hogy valami titokzatos oknál fogva egyre jobban becsülöm a szőlőt, ami Apu keze munkája nyomán terem,
Hogy színes ruhákban járva jobban ki tudok békülni még mások fakultságával is.
Hogy újrakezdéseket és megértéseket hoz,
Hogy legbelül él még a nyár melege, de megszületett már a vágy a szikrázó napsütésben hulló hópelyhek iránt is.
Hálás vagyok a színességéért és megfontoltságáért, remélem, sokáig élvezzük még a társaságát.
vasárnap, október 19, 2008
Alessandro
Alessandro Bariccoról már régen akartam írni. Egy életértelmetlen sorsközösséget ízlelgető telefonbeszélgetésből fakadt sms-ajánlással kezdődött a kapcsolatunk: "Alessandro Baricco: Selyem. Szépen szomorú, az elszalsztottságról mindent elmondó gyönyörűség".
Igen, a Selyem olvasása olyan volt, mint amikor egy kellemes ital minden kortya gyógyító simogatás a léleknek. Egyszerre tesz falánkul kíváncsivá, de már ugyanabban a pillanatban érzed a bőrödön azt is, hogy vigyázni kell nagyon, mert minél hamarabb érsz egy-egy mondat végére, annál rövidebb ideig tart az élmény. Persze mondatok, szavak dédelgetése, ringatása lehetséges akár perceken át is, és mellesleg közben, épp a szavak szépségének köszönhetően, szerethetővé válik a világ körülötted. Mondják sokan, hogy Baricco úgy ír, mintha előbb megírna egy könyvet sokezer mondatban, aztán fogja, végigolvassa, meghúzza. Majd még egyszer, és még egyszer, míg olyan sűrűvé tömörül soraiban a mondanivaló, hogy néhol egy írásjel is egy egész világot rejt magában. Van, hogy csupán egy mozdulattal jellemez valakit, de azzal az illető egész életét megmutatja.
A Selyem után, én mohó, szerettem volna még egy "ugyanilyet", persze beleszerettem Bariccóba teljesen. A virtuális olvasóközönség a Történetet ajánlotta mint a szerző legjobbját, nekiveselkedtem hát.
Nem egy könnyű olvasmány, meg kell hagyni. A nyelvezete ugyanúgy gyönyörűséges, el lehet merülni akár csak a szavakban, de a történet sok figyelmet igényel. Legalábbis az eleje. Viszont igazuk van azoknak, akik szerint irodalmi bravúr a mű, elképesztő, hogy hány különböző karakter hány különböző szemszögéből tudja bemutatni ugyanazt, hogy hogyan varázsolja el az olvasót - a főszereplőt körülvevő aranypor igazából a szerző aranypora, ami egy idő után burokként veszi körül azt is, aki a könyvet kézbe fogja.
Meg kell érte küzdeni, de érdemes. Elképesztő, hogy hogyan tud ez a férfi annyi különböző hangon, érett orosz nagyasszony, tizenéves, magát kereső, érzelmileg túlfűtött csitri, szellemi fogyatékos ifjú, világmegváltó terveket szövő férfi, háborút járt hadnagy és ezer más szereplő hangján szólni, és váltani ezek között egy pillanat alatt. És emellett olyan sok életszagú történelem van benne, ami általában nem szokott magával ragadni, de itt bájos, legfőképp azért, mert nem tudni, hogy hol vannak a valóság és a fikció határai.
Ritkán olvasom csak el a könyvek végén található jegyzeteket és ritkán szólítom magamban keresztnevükön a nagy írókat, akiket olvasok. A Történet után mindkettőt megtettem, hiszen a szerelmem még erősebb lett a könyv utolsó lapjain bemutatkozó, hús-vér Alessandróhoz.
Próbálnék keresni mindkét könyvben néhány erőteljes mondatot, de nem megy, kontextusukból kiragadva elvesztik erejüket. Csak egészben, mindenképp.
Igen, a Selyem olvasása olyan volt, mint amikor egy kellemes ital minden kortya gyógyító simogatás a léleknek. Egyszerre tesz falánkul kíváncsivá, de már ugyanabban a pillanatban érzed a bőrödön azt is, hogy vigyázni kell nagyon, mert minél hamarabb érsz egy-egy mondat végére, annál rövidebb ideig tart az élmény. Persze mondatok, szavak dédelgetése, ringatása lehetséges akár perceken át is, és mellesleg közben, épp a szavak szépségének köszönhetően, szerethetővé válik a világ körülötted. Mondják sokan, hogy Baricco úgy ír, mintha előbb megírna egy könyvet sokezer mondatban, aztán fogja, végigolvassa, meghúzza. Majd még egyszer, és még egyszer, míg olyan sűrűvé tömörül soraiban a mondanivaló, hogy néhol egy írásjel is egy egész világot rejt magában. Van, hogy csupán egy mozdulattal jellemez valakit, de azzal az illető egész életét megmutatja.
A Selyem után, én mohó, szerettem volna még egy "ugyanilyet", persze beleszerettem Bariccóba teljesen. A virtuális olvasóközönség a Történetet ajánlotta mint a szerző legjobbját, nekiveselkedtem hát.
Nem egy könnyű olvasmány, meg kell hagyni. A nyelvezete ugyanúgy gyönyörűséges, el lehet merülni akár csak a szavakban, de a történet sok figyelmet igényel. Legalábbis az eleje. Viszont igazuk van azoknak, akik szerint irodalmi bravúr a mű, elképesztő, hogy hány különböző karakter hány különböző szemszögéből tudja bemutatni ugyanazt, hogy hogyan varázsolja el az olvasót - a főszereplőt körülvevő aranypor igazából a szerző aranypora, ami egy idő után burokként veszi körül azt is, aki a könyvet kézbe fogja.
Meg kell érte küzdeni, de érdemes. Elképesztő, hogy hogyan tud ez a férfi annyi különböző hangon, érett orosz nagyasszony, tizenéves, magát kereső, érzelmileg túlfűtött csitri, szellemi fogyatékos ifjú, világmegváltó terveket szövő férfi, háborút járt hadnagy és ezer más szereplő hangján szólni, és váltani ezek között egy pillanat alatt. És emellett olyan sok életszagú történelem van benne, ami általában nem szokott magával ragadni, de itt bájos, legfőképp azért, mert nem tudni, hogy hol vannak a valóság és a fikció határai.
Ritkán olvasom csak el a könyvek végén található jegyzeteket és ritkán szólítom magamban keresztnevükön a nagy írókat, akiket olvasok. A Történet után mindkettőt megtettem, hiszen a szerelmem még erősebb lett a könyv utolsó lapjain bemutatkozó, hús-vér Alessandróhoz.
Próbálnék keresni mindkét könyvben néhány erőteljes mondatot, de nem megy, kontextusukból kiragadva elvesztik erejüket. Csak egészben, mindenképp.
kedd, szeptember 30, 2008
Kaptam
Ágitól ezeket a mondatokat. Újra visszhangozzák azt, hogy nem kéne folyton azon görcsölni, hogy elég gyorsan, vagy hogy jó úton haladok-e vagy haladok-e egyáltalán, illetve hogy nem kéne mindenáron folyamatosan dolgozni azért, hogy az legyek, aki. Hanem egyszerűen csak lenni.
"Légy türelemmel minden iránt, mi megoldatlan a szívedben, s próbáld magukat a kérdéseket szeretni. Ne keresd a válaszokat, amiket nem lennél képes megélni. Most éld a kérdéseket. Talán azután fokozatosan, észrevétlenül, egy távoli nap megéled a válaszokat."
"Most sivatagban ülsz, s kiszáradtál, de még nem vagy veszélyben. Nincs más választásod, mint ülni és várni. Idővel elindulnak feléd az utak."
vasárnap, szeptember 28, 2008
szent_család_élmény
Hajjaj, ez a bejegyzés 2 in 1, vagy inkább sok-sok élmény még számomra is átláthatatlan pontokon való összeérése, mindenesetre mármár ijesztően komplex valóságot alkot majd benne két (három? még több?), látszólag egymástól független téma.
Az egyik a már régebben ígért barátságosni, ajándékozási filozófia fókusszal.
A másik pedig a család és születés témája, ami mostanában olyan intenzitással vesz körül, ami minimum gyanús.
Első dimenzió, ajándék-filozófia.
Volt már erről szó korábban, hogy ha tudatosan akarja csinálni az ember, nem is kis kihívás úgy megajándékozni valakit, hogy azt keresd, mire vágyik, minek örülne igazán. Én általában abba a hibába esem, hogy olyat ajándékozok, aminek én örülnék, amit én látok kreatívnak, ami valahol mélyen az én saját vágyaimból született.
Jól tudni ajándékozni, talán még a barátság mércéje is lehet, de mindenképp megpróbálója.
Nos, nemrégiben kaptam ajándékba egy szemeteskukát, amolyan konyhait. Önmagában ez blődség volna, de ha körétesszük a történetét, akkor olyan, mintha az Ajándékozás Nagykönyvében olvasnánk. Andi és Ákos nemrégiben nálam töltöttek néhány napot, az akkoriban még vadiúj albérletben. Nem hoztak ajándékot, hanem jöttek, megfigyeltek, lesték egy napon át, hogy mire volna igazán szükségünk, és a második nap, észrevétlenül, odacsempésztek egy igazi szemetest a pici és diszfunkcionális, ámbár csillogó kukánk helyére, zsákkal együtt, de tényleg úgy, hogy szinte észre se vettük a változást, annyira beleillett a képbe. Nem mondom, hogy erről a tárgyról álmondtam volna napok óta, de az egész sztorit körülvevő figyelmesség és finomság megmelengeti a szívem. Sose kaptam még ilyen jól "hasznos" ajándékot.
A másik egy Gorál-ajándék, még a bizonyos pay it forward blogjátékból eredően, ő is a (hát, valljuk be, nem túlzottan enyhe) igény-jelzéseimre találta meg nagyon jókor jött ajánlatát, a blogom megpiszkálására (értsd egy-két html-varázslat, de főleg olvasottságszámláló felrakása) vonatkozóan (ezen változtatások kihirdetése majd még lesz, csak a munkafolyamatot a szintén nagyon jókor jött Magdi születése némileg megállította) , hát majd kicsattantam az örömtől ekkor is.
Ebbe a vonulatba tartozik még a pszichodráma-tábor élménye az örök klasszikus angyalkázós (titkos barátos) játékban, ahol szintén hangoztattam nagy ajándékozási meggyőződéseim, majd pedig amikor az én őrangyalom nem tárgyi ajándékokkal, édesipari termékekkel és levelekkel halmozott el, hanem "csupán" a láthatatlan, de mélységes figyelmével és az ebből fakadó, igényeimre épülő különleges figyelmességeivel, lányos zavaromban alig találtam ki, hogy ki volt az, olyan láthatalanok és természetesek voltak ezek az ajándékok.
Másik dimenzió, család és születés. A kapcsolódást pedig a két szál főszereplői képezik.
Azon a bizonyos héten, amikor a kukával lettem megajándékozva, igazából sok különlegesség történt. Az előbb nem írtam, hogy Andim várandós és egy szülés-tanfolyamon voltak, eközben lettek szállóvendégeim. Az élményről azt hiszem, csak egyszerű szavakkal érdemes. Olyan volt befogadni, vendégül látni ezt a gyermekük születésére készülő családot, minta konkrétan a szent családot engedtem volna a "házamba" - harmónia, melegség és valami mély tisztaság, béke jött velük. Saját tempójukra, saját életükre és a születendő új életre hangolódott szülők (akik mindeközben régi barátaim, mennyire hasonló és mennyire más helyzet, mint a mártonos időben), úgy éreztem akkor, jobb lettem általuk.
És a másik ajándékozó által szintén részesülhettem egy család szentsége élményen, ami szintén elég kevéssé leírható egyszerű szavaink egymás után helyezésével. Szóval velük megélni perceket abból, amilyen békességgel és természetességgel ringatják az "idekinti" életbe a pár napja megszületett kicsi Magdit és amilyen világot teremtenek mindeközben a két nagylánynak és egymásnak is, hát az olyan, mintha valamiféle csodapor lepné be az embert, ami megvéd a mindennapok keménységétől. Volt már máskor is velem hasonló, mint most: kilépve tőlük nem szállok fel a tömegközlekedésre, mert úgy érzem, az annyira profán és tömény szürkehétköznap, hogy összetörne bennem valamit.
Arról, hogy milyen érzés az otthon született baba és otthon szült kismama kisimultsága és harmóniája után megnézni egy fotót a másik, baráti körben született babáról, akinek orvosok furcsa megfontolásokból infúziós csövet vezetnek a fejébe, nem írok most inkább, mindenki döntse el maga, hogy miben "hisz".
Az egyik a már régebben ígért barátságosni, ajándékozási filozófia fókusszal.
A másik pedig a család és születés témája, ami mostanában olyan intenzitással vesz körül, ami minimum gyanús.
Első dimenzió, ajándék-filozófia.
Volt már erről szó korábban, hogy ha tudatosan akarja csinálni az ember, nem is kis kihívás úgy megajándékozni valakit, hogy azt keresd, mire vágyik, minek örülne igazán. Én általában abba a hibába esem, hogy olyat ajándékozok, aminek én örülnék, amit én látok kreatívnak, ami valahol mélyen az én saját vágyaimból született.
Jól tudni ajándékozni, talán még a barátság mércéje is lehet, de mindenképp megpróbálója.
Nos, nemrégiben kaptam ajándékba egy szemeteskukát, amolyan konyhait. Önmagában ez blődség volna, de ha körétesszük a történetét, akkor olyan, mintha az Ajándékozás Nagykönyvében olvasnánk. Andi és Ákos nemrégiben nálam töltöttek néhány napot, az akkoriban még vadiúj albérletben. Nem hoztak ajándékot, hanem jöttek, megfigyeltek, lesték egy napon át, hogy mire volna igazán szükségünk, és a második nap, észrevétlenül, odacsempésztek egy igazi szemetest a pici és diszfunkcionális, ámbár csillogó kukánk helyére, zsákkal együtt, de tényleg úgy, hogy szinte észre se vettük a változást, annyira beleillett a képbe. Nem mondom, hogy erről a tárgyról álmondtam volna napok óta, de az egész sztorit körülvevő figyelmesség és finomság megmelengeti a szívem. Sose kaptam még ilyen jól "hasznos" ajándékot.
A másik egy Gorál-ajándék, még a bizonyos pay it forward blogjátékból eredően, ő is a (hát, valljuk be, nem túlzottan enyhe) igény-jelzéseimre találta meg nagyon jókor jött ajánlatát, a blogom megpiszkálására (értsd egy-két html-varázslat, de főleg olvasottságszámláló felrakása) vonatkozóan (ezen változtatások kihirdetése majd még lesz, csak a munkafolyamatot a szintén nagyon jókor jött Magdi születése némileg megállította) , hát majd kicsattantam az örömtől ekkor is.
Ebbe a vonulatba tartozik még a pszichodráma-tábor élménye az örök klasszikus angyalkázós (titkos barátos) játékban, ahol szintén hangoztattam nagy ajándékozási meggyőződéseim, majd pedig amikor az én őrangyalom nem tárgyi ajándékokkal, édesipari termékekkel és levelekkel halmozott el, hanem "csupán" a láthatatlan, de mélységes figyelmével és az ebből fakadó, igényeimre épülő különleges figyelmességeivel, lányos zavaromban alig találtam ki, hogy ki volt az, olyan láthatalanok és természetesek voltak ezek az ajándékok.
Másik dimenzió, család és születés. A kapcsolódást pedig a két szál főszereplői képezik.
Azon a bizonyos héten, amikor a kukával lettem megajándékozva, igazából sok különlegesség történt. Az előbb nem írtam, hogy Andim várandós és egy szülés-tanfolyamon voltak, eközben lettek szállóvendégeim. Az élményről azt hiszem, csak egyszerű szavakkal érdemes. Olyan volt befogadni, vendégül látni ezt a gyermekük születésére készülő családot, minta konkrétan a szent családot engedtem volna a "házamba" - harmónia, melegség és valami mély tisztaság, béke jött velük. Saját tempójukra, saját életükre és a születendő új életre hangolódott szülők (akik mindeközben régi barátaim, mennyire hasonló és mennyire más helyzet, mint a mártonos időben), úgy éreztem akkor, jobb lettem általuk.
És a másik ajándékozó által szintén részesülhettem egy család szentsége élményen, ami szintén elég kevéssé leírható egyszerű szavaink egymás után helyezésével. Szóval velük megélni perceket abból, amilyen békességgel és természetességgel ringatják az "idekinti" életbe a pár napja megszületett kicsi Magdit és amilyen világot teremtenek mindeközben a két nagylánynak és egymásnak is, hát az olyan, mintha valamiféle csodapor lepné be az embert, ami megvéd a mindennapok keménységétől. Volt már máskor is velem hasonló, mint most: kilépve tőlük nem szállok fel a tömegközlekedésre, mert úgy érzem, az annyira profán és tömény szürkehétköznap, hogy összetörne bennem valamit.
Arról, hogy milyen érzés az otthon született baba és otthon szült kismama kisimultsága és harmóniája után megnézni egy fotót a másik, baráti körben született babáról, akinek orvosok furcsa megfontolásokból infúziós csövet vezetnek a fejébe, nem írok most inkább, mindenki döntse el maga, hogy miben "hisz".
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)