Iskola a határon

Ezer éve, egy Fesztivál-a-határon-élmény kapcsán kezdtem el olvasni, de hamar letettem, mert úgy éreztem, ez a világ annyira távol van tőlem, hogy nem küzdök meg a szavakkal érte.

Aztán jött a legutóbbi Jókai Napok egyik kulcs-mellékmondata: Nóra, akinek irodalmilag abszolút adok a véleményére, mesélte valakinek, hogy neki ez élete (egyik?) legnagyobb olvasmányélménye.

Aztán jött a decemberi lányos est Éva által in medias res beívelt idézete, amit Áginak köszönünk eredeileg:
"A bevonuláskor halálos rettegésben voltam, hogy sikerül-e újra egymás mellé kerülnünk a tanteremben. Sikerült. Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.
Később már nem is izgultam az ilyesmiért; tudtam, hogy ami alapfeltétel azért fölösleges aggodalmaskodni, ott nincs ellenem világi hatalom; hogy például festő leszek; ha el kell görbítenem a galaktika tengelyét, akkor is; és erőlködés nélkül keresztül fogok sétálni a tömör kőfalon, és megnyílik előttem a Vörös-tenger."

A szigorlati utolsó napoknak ez lett az egyik túlélő-mondatfüzére.

Aztán - egymástól függetlenül - egyszerre kezdtük el olvasni hárman az iksziből - ekkortól sejtem, hogy ez valami sorsszerű.
Alig bírtam kivárni a végét, hogy megírhassam: olyan élmény ez a könyv, amit még más irodalmi alkotás nem hozott. Mintha egy búrával letakart világ fölött állnék és néznék fölülről befelé, valami olyanba, amiben sosem volt részem, és amelyből néha, egy repedésen át kiér és megcsap valami pusztító kegyetlenség és ennek hatására egzisztenciális félelem suhan át rajtam. A búra annak is köszönhető, hogy Ottlik olyan módon ír erről, mintha ebben a világban minden a maga természetes rendjében menne, miközben ez a természetes rend egyenlő a megszégyenítés hatalmával és az emberség dimenzióinak kiölésével. És ez a kegyetlenség a rendszeren belül újratermeli önmagát. És nekem, az olvasónak, semmi más választásom nincs, mint végignézni mindezeket. Nem méltatlankodom, nem háborgok, nem veszítem el a hitemet az emberség erejében, hiszen maga a szerző, az írásmódja őriz engem attól, hogy felelősséget vagy bűntudatot érezzek mindazért, hogy ez megtörténhetett.
A világ legtermészetesebb módján ír egyáltalán nem hétköznapi eseményekről és viszonyokról, a reménytelenség pajzsával védetten, mellékmondatokba rejtve az élet legmélyebb valójáról írt bölcsességeit, káprázatos szóhasználattal, gyönyörű írói alázattal.
Nem az a könyv, amiért rajongok. Hanem valami olyasmi, aminek a címét is mély, meleg, átgondolt tisztelettel ejtem ki ezután.