mimimi?

Mindig is érdekelt, de mostanában különösen, a változás természete. Hogy hol van az a pont, hogyan gyűlik össze annyi energia, hogy valami billen (az emberi/szervezeti működésben) és egyszercsak elkezd másképp működni. Az utóbbi időben több dolog mutatott abba az irányba, hogy a lényeg márpedig a veszélyhelyzetekben rejtezik - amikor megérik a helyzet olyan veszélyessé, hogy az ember a saját élete védelmében, vagy akárcsak életösztönből is, változtat, mert különben nem biztos, hogy túlélné. Ezt mondja Feldmár bácsi is (életfélelem-halálfélelem), ezt mondja a bizonyos pingvines változás-könyv is, és ezt érzem a saját bőrömön is.

Változás kéne, hatékonyítás, nem tudom, hogy micsoda, de veszély-zónában mozgok mostanában, az biztos, és figyelem, hogy mikor csap le a véres pallos szélviharban lengedező kártyavár-életvitelemre (szerk. megj. lapzárta előtt meg is érkezett az egyik véres pallos).

Na mindegy.
Szóval valami furcsa dolog van. Olyasmi, mint a pszichodráma intenzív héten történt, az agyam, a sok kognitivity játékba belefáradván fogta magát egy szép vasárnap délelőtt, lángra lobbant és kikapcsolt. Azóta se működik, hiába a sok elvárás, próbálkozás, inger, le vagyok fejezve. Előtte sem csináltam az utóbbi hetekben túl sok racionális dolgot, de ez után még ki tudja meddig nem fogok. Megmagyarázhatatlan fontosságok vannak, és érthetetlen (de annál érezhetőbb) valamik, amik mozgatnak (ijedősebb olvasóimnak mondom, hogy nem, nem léptem be semmilyen szektába és kérés esetén mesélek konkrétumokat, de itt nem bírom kifejteni, lásd a kiégett agyról írottakat. Egyszerűbben fogalmazva azt az együgyű tételt fektethetnénk le, hogy a magánéletem elhatalmasodott a szakmai életemen, csak gratulálni tudok).

Ezért aztán kevéssé tudom összefoglalni okos mondatokba, hogy mi is történik, de érzem, hogy valami lesz/jön/van.

Tehát ha bárki agyi tartalmakat várna tőlem, kérem, legyen türelemmel. Semmi biztosat nem igérhetek.