Hogy hogyan válik valaki szentté, akit ismertünk, ezen már sokat gondolkodtam. Persze vannak, akikről már életükben lehet tudni, hogy máris leköröztek sokakat a "hivatalos" szentek sorából, de mi van azokkal, akik nem éppen a szentek élete könyv fejezeteiként élték napjaikat, mégis sejthető róluk, hogy a szívük mélyén olyan nagy szeretet élt, ami elég lehet a bebocsátáshoz...?
Megvan persze a saját válaszom, amelytől most megkímélném a T. Olvasót, egyrészt mert túl személyes, másrészt meg ki akarja, hogy holnap reggel bekopogjon hozzám az inkvizíció...
Mindenszentekkor az a jó, hogy állunk a sírok fölött és amikor úgy hozza az élet, hogy nyugi van, akkor elmeséljük rituálisan ugyanazokat a legkedvesebb történeteket a legkedvesebb ősökről. Van ott minden, disznótoros szánkózás, titkos magnófelvételek, paradicsomos káposzta túrós csuszával, pálinkaivás következtében történt zongora alá csusszanás, meg egyebek - megtöltene egy novelláskötetet bőven.
És - ilyen módon - próbálunk kapcsolatba kerülni velük újra.
Idén, érdekesmód szeretett emberek érintése és hajuk, bőrük illata talált meg ebben a jóízű merengésben. Őszes-borostás-ráncos arc tapintása, régivágású arcszesz illata, húslevesillatú kötényruha, görnyedt hátú ölelés, mosodaszag, és még sorolhatnám: sokféle arcbőr, kézfogás, szemvillanás suhant át az érzéseimen.
És mivel ezek javarészt testi érzetek, mintha nagyon közelre, fizikai közelségbe idézték volna vissza mindezek tulajdonosait is. (van ennek valami biokémiai háttere is, amibe most kevéske tudásom okán nem mennék bele, de működik, az tény)
hát idén ilyen volt.
:)
VálaszTörlés