Kishúg

Az ember általában akkor veszi észre, hogy el volt gémberedve a lelkében a művészet, amikor valami megrázza és kimozdítja úgy igaziból.
Tegnap, az úgynevezett véletlenek szerencsés sorozatának köszönhetően egy Kishúg lemezbemutatóra keveredtem. És innentől következik a nehéz része, beszélni egy olyan zenéről ami igazából elmondhatatlan. Úgyhogy most töredékek következnek.
Egyrészt ha valaki kíváncsi erre a bizarrnak is címkézett, kísérletező és hátborzongató, vakmerő és zseniális alkotásra, mindenekelőtt felejtse el minden korábbi SzalókiÁgi benyomását, mert ezekre nem lesz szükség, sőt.
Aztán tolja ki önnön befogadóképességének határait, ha bírja, és a népzenéről alkotott elképzelésének a határait is.
Aztán adja át magát és figyelje, hogy mi történik.

Bizonyos pontokon visszahozta azt az élményt, amit gyerekkoromban a Fekete pillangó c. Omega-szám okozott, máig megmagyarázhatatlan módon. Olyan félelmetes, hogy sosem tudom, bírom-e tovább (gyerekkoromban elszaladtam, most nem), talán mert a világmindenség végtelenségére vagy legalábbis valami kozmikus izére irányítja a figyelmet.

És sosem gondoltam volna, hogy egy dobszóló hozhat olyan élményt, mintha a bennem lévő lüktetést, szívdobogást tartaná kézben valaki, és fokozza, fokozza, egyre erősebben, egyre hevesebben - talán a következő pillanatban már nincs tovább... aztán mégis megáll, éppen a lét és nemlét határán.

Határokat feszegető
elzárt ajtókat nyitogató
világfelforgató zene.
Csak bátraknak...