Egy hete történt, aztán picit elveszett, majd egy elmesélés után feléledt történet arról, hogy hogyan relativizálódik a társadalom minden rétegében a pénz értéke és hogyan alakul át a hozzá fűződő viszony.
Négyeshatos villamos, vasárnap este. Ülünk az ajtónál. Menetiránynak háttal, a másik oldalon egy fiatal fiú. Előttünk egy szakállas férfi, minden bizonnyal hajléktalan. Kopott-szakadt ruhában, időnként látni, hogy fogai nincsenek, bámul maga elé, áll, picit ingatagon.
Mögötte egy fiatal pár, beszélgetnek valamiről.
Következő megálló. A pár elindul, hogy leszálljon, elhaladnak a hajléktalan mögött, a lány leszállás előtt nagy ívben elhajít valamit. Már hörtyennék fel magamban, amikor látom, egy összehajtott ezrest dobott a hajléktalan elé, láthatóan úgy, hogy a párja ne vegye észre és ne is kelljen megérinteni a szakállast.
A mellettem ülő srác, a hajléktalan, és én, mereven nézzük a földön heverő pénzt, mindhármunknak fut valami a fejében. Bennem és a srácban feszült kíváncsiság, némi méltatlankodás - összenézünk. Nem kell hozzá erősen koncentrálni, hogy lássuk, mi folyhat az ő fejében. A pénz értéke egyáltalán, a megaláztatás, a szükség, a sör-árfolyam, a kéretlen segítség, a jóllakottság érzésének emléke, a valahová tartozás vágya és sok minden más még, nagy összevisszaságban.
Hosszan nézi a pénzt, közvetlen, mielőtt elhinnénk, hogy nem fog vele törődni, mégis felveszi és hogy megérezzen belőle valami többet, elkezdi morzsolgatni a kezében.
Vajon mit ér itt, ma, Magyarországon ez az odadobott fecni és mit érdemes feladni érte?
Kisvártatva újra ledobja a földre és visszavonul a maga elé bámulásba. A srác felháborodik, bennem születik valami magasztos érzés és egy sokkal nagyobb kíváncsiság, valamint némi hitetlenség a helyzet társadalomfilozofikus voltát illetően.
van. ez. így.
s hogy hogy lesz még, ki tudja...
úha, ez üt.
VálaszTörlés