Kis főhősünk továbbra is az aktuál legnagyobb terapeutám, Ákos (3).
Tavaszi délután, cukrászda, sétálás, biciklizés. Két felnőtt, két gyerek.
Grétus éppen az elindulni-pótkerék-nélkül-egyedül-anagybiciklivel köröket futja, történelmi pillanatok, öt percenként hangzik el a "soha többet nem akarok bicózni" dühkitörés, 3-4 másodpercnyi hatással, majd visszapattanással. Szurkolunk neki.
Áki a rettenthetetlen futóbicijével előreszalad, egyszercsak azt látjuk messziről, hogy a zebra szélén kóricál és éppen készül egyszál magában átkelni.
Anya kiabál, én kiabálok, álljon meg, várjon ott, közben hirtelen nem tudjuk leosztani, hogy melyikünk marad és melyikünk szaladjon oda hozzá.
Egyszer csak átmegy, szöszi haja lobog a szélben, örül.
Utánaszaladok, elkapom, magyarázom neki, hogy ez veszélyes, és kérdőre vonom, hogy miért ment mégis át, amikor kértük, hogy várjon meg.
"Azért mentem át egyedül, mert a Krisztóc mindig nem figyelt rám."
Kész. Megmondja. Nem kertel.
A gyerek megmondja.
csak figyelni kell rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?