Mindenhol minden tele van vele. Építem, ajánlom, játszom, járom, érzem, gondolom, rajzolom.
És mindeközben meg, amikor azt kérdik, hogy vagyok, mert mostanra már lettem annyira rutinos versenyző, hogy az őszinteséget válasszam, azt mondom, hogy szét vagyok esve.
Mert ez van. Elfelejtem, kiesik a kezemből, elhagy, elromlik, nem sikerül úgy, pont nem ér oda, pont nem elég hosszú, pont nem elég jó. Hát ez van.
NEM.
ELÉG.
JÓ.
mit lehessen tenni.
Megyek befelé.
Az élet-halál-újjászületésben a középső akkor is a halál, hogyha optimisták vagyunk.
A közép, az nem biztos, hogy fáklyás menet. Nem fájdalommentes, nem ússza meg a magányt, nem kerülheti ki, hogy mindent kieresszen a kezéből.
Ez. Van. Látom, másokkal is. Megyünk BEfelé.
Szinte az egyetlen dolog, ami ebben az őskáoszban életmentő,
hogy tudom: ez csak egy labirintus.
Nem veszhetek el.
Nem veszhetek örökre el.
A kifelé úgy ugyanarra visz, mint amin befelé jöttem. Még akkor is, ha máshogy érzékelem.
Nem kell tenni mást,
csak az egyik lábadat
a másik elé.
Köszönöm Kriszta! Ismét. Olyan jól tudod elmondani. :) És valahogy annyira betalál sokszor a te helyzeted nekem is. És erőt ad, hogy nem kell semmi mást tenni, csak egyik lábadat a másik elé, és hogy nem is nagyon lehet mást tenni. Én legalább is most így érzem. Szeretném megtalálni a sárga köves utat. És kívánom, hogy te is azon lépegess. :)
VálaszTörlésJó utat, drága Ivett!
VálaszTörlés